Irodalmi Szemle, 2011
2011/9 - SZEMLE - Márkus Béla: A jelentéktelenség óceánja (Grendel Lajos: Négy hét az élet)
68 SZEMLE ták közismert személyek voltak, ám „normális ember nem tisztelte őket”, akár a pártházról hangzik el, hogy a mellette lévő templomoknak „állítólag” káros kisugárzásuk volt, „a kommunisták gyakran panaszkodtak fejfájásra, ízületi gyulladásokra, sőt egy kommunista állítólag meg is őrült”. Közülük való lehetett Nándi bácsi, a börtönőr, aki hiába olvasta el az egész könyvtárat, még Lenin és Kim ír Szén összegyűjtött beszédeit is, egyszer csak nyoma veszett. Másutt laza hangulatkép érzékelteti 1968 késő nyarának, Csehszlovákia katonai megszállásának azt az „áldott, puha csönd”-jét, „amelyben legföljebb a békegalamb szárnyának csattogását hallani”, továbbá még annak a két magyar tisztnek a hangját, aki a szlovák párttitkári véleményt, hogy barátokként mentek volna az országba, „se nem cáfolta, se nem erősítette meg”. Ez és még számos hasonló fordulat - például a téma megnyitásáról vagy rövidre zárásáról, az olajozottan „működő” házasságról vagy az „egészen másról szóló” dologról - beleillik a monográfiis Szirák Péter által is kifogásolt „erősen publicisztikai érdekű beszédformá”-ba, meg-megakasztva az élőbeszédre emlékeztető, szójátékokkal tűzdelt előadásmód lendületét. Az olvasó több okkal bosszankodhat emiatt, mint Sanyi, amikor tolhábo- rítja, hogy mit gondolt a nagynéniéről „az a sok tu-datlan és öntelt kispolgár, akiknek a többsége ma már jól megérdemelt, örök időre szóló fizetetlen szabadságát tölti örök éjszakában a városi temető valamelyik parcellájában, míg odafönt Klementinának az angyalok hárfáznak naphoszszat”. Lehet, persze, hogy az efféle beszédre való hajlamot a tanár egyenes ágon örökölte, méghozzá az apjától, aki a háborús időkbeli sógornőjére gondolva úgy okoskodik, hogy ama szovjet tiszt „nyilván szitává lőtte volna Vilma nénit, és mi mihez kezdenénk egy olyan Vilma nénivel, akiből szita lett”. E példák azt mutathatják, mit lehet kezdeni az elbeszélői és az alaki hang komolyságával. Hogy az alakkal, Sanyival magával mit, főleg a középpontba állításának különböző szellemi, morális értékekre való alapozását tekintve, ebben szinte megegyeznek a szereplői vélemények, ráadásul még a tanár önjellemzése is összhangban van velük. Soha semmi dolgot nem végzett el rendesen, befejezetlenül hagyott mindent, s ha meghal, egy „befejezetlen élet” fog véget érni - hangzik egy helyütt, szabad függő beszéddel közvetítve az összegzésnek számító önítélet. Máskor, tükörbe nézve egy „fölösleges ember” arca mered rá, aki úgy tűnik majd el a föld színéről, hogy „semmi, de semmi nyomot nem hagy maga után”. Ehhez a tudathoz, persze, társulnia kell annak a felfogásnak, amelyik - az epikai eljárásmódokat is meghatározva - az emlékezés folyamán a pedagógusi pályának sem a sikereit, sem a kudarcait nem veszi számba. Az elbeszélt történet eme hiátusaival számolhat a főalak fia, Dani, amikor számonkérés vagy pláne megrovás helyett csupán kérdezi az apjától, hogy sosem voltak álmai, legföljebb csak céljai. S mintha a válasz is elhangozna, elbeszélői közvetítéssel: egy album lapozgatása közben gondol arra, hogy az életének „nem volt se íve, se fejlődésvonala”, „megtörtént vele anélkül, hogy valaha is megpróbált volna irányt szabni neki”. Ezért is láthatja
