Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - SZEMLE - Szabó Réka: Színház a határon (színikritika)
SZEMLE 89 látni, az, hogy végre nem a komikus részegest saját kliséiből játszó színészt látjuk. De nemcsak az ö, hanem Öllé Erik jutalomjátéka is a darab. Ragyogóan mutatja - mindenféle érzelgősség nélkül - az elmebeteg figura tragikumát és komikumát. О az az elragadtatott monológáriákból kiszóló figura, aki orrunkra akasztja a transzparens gondolatokat: „Mindenki hazudik” és egyebek, amelyek általában - politikai és történelmi kontextusuktól megtisztítva - bármikor elmondhatóak. A hentessegéd kiválasztása telitalálat, hiszen a szlovák-magyar viszonyt tematizálja, egy történelmi helyzetet, ugyanakkor mégis tele van közéleti aktualitással, s az sem mellékes, hogy - kötelező olvasmány lévén - iskolásoknak is eladható. Félő azonban, hogy néhány repríz után lekerül a műsorról - nincs meg hozzá a befogadói közeg. Sajnos. Továbbra is nagy kérdés és nehézség tehát a művészileg igényes előadásoknak a nézői elvárással való egyeztetése. Szükség van operettre, zenés darabra, jó, tudjuk. De a szükség ne legyen szükséges rossz, mikor szükséges jó is lehet. Természetesen nem kell megerőszakolni az anyagot ahhoz (azt egyébként sem nyelné le a közönség), hogy értékes előadás szülessen a könnyű műfajban. Egyszerre kellene becsalogatni a közönséget és megfelelni a kortárs trendeknek vagy legalábbis esztétikai minőségeknek. Tudjuk. A közönség átlag- életkora ötven felett van - hacsak nem iskolai előadásról van szó. Tudjuk. Tehát a fiatalok nem járnak színházba. Tudjuk. Alighanem azért nem, mert nem érdekli őket. Tudjuk. A fiatalok valószínűleg nem akarnak konzervatív előadásokat, ugyanakkor: 1) nagy többségük nem is tudja, hogy van másféle színház is, 2) a radikális szakítás a hagyománnyal azt eredményezné, hogy az idősebb korosztály nem jönne be az előadásokra. A fiatalok még nem, az idősek már nem. Ebben a kontextusban a radikális szakítás a hagyománnyal - ha a színház nem akar néző nélkül maradni - kudarcra van ítélve. Volt már ilyen próbálkozás, sajnos, csődöt mondott, hiába születtek minőségi előadások. Inkább a lassú víz partot mos taktikát kellene választani, s örvendetes, hogy ez a dramaturgiailag ügyesen felépített évad is efelé mutat. Ugyanis nemcsak színházat, hanem közönséget is kell csinálni. Óvatosan, lassan, a szükséges rossz tényezőjeként számolni a közönség bigottságával, vagy prüdériájával (hogy ne használjuk a megalázó korlátoltság szót). Azt hiszem, ezek a nem durva, nem „káromkodós” darabok, „érdekes rendezések”, az „olyan modern” előadások sora célravezető. Az azonban sajnálatos, hogy a színház be van zárva saját falai közé. Nincs folyamatos kommunikáció a közönséggel. Nincsenek például közönségtalálkozók. Azután kimehetne a színház is az épületből, s itt most nem épp a faluszín- ház-koncepcióra gondolok. A Vasmacska nagyrészt kihasználatlanul áll, kétévente születik ott egy előadás. Pedig a kísérletezés terepe lehetne. Születhetnének kis költségvetésű, térfüggetlcn előadások, amelyeket ki lehetne vinni,
