Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - SZEMLE - Szabó Réka: Színház a határon (színikritika)
SZEMLE következetesen végigvéve, így zavaros volt. Noha az előadás realista játékmódja kétségkívül működik ebben a valóst idéző, de nem realista térben, mindenképp érdemes lett volna elgondolkodni a vizuális megoldások (képiség, fény) bátrabb és erőteljesebb használatán. Az évad esti előadásai mintha a 20. század színháztörténetének korstílusai mentén alakultak volna: az 1930-as évekbeli pesti zenés vígjáték, a Lumpok az 1970-es évek magyar színházára emlékeztet, a Cseresznyéskert az 1980-as évek szlovák színházát idézi, míg végül A hentessegéddel elérünk a kortárs német színliázba. A hentessegéd alighanem az évad legizgalmasabb, ám kudarcra ítélt produkciója. Az édesapja, Ladislav Ballek regényét Ondrej Šulaj közreműködésével színre vivő Rastislav Ballck olyan színházi nyelvet használ, amely az átlagnéző számára a magyar(-szlovák) kortárs színházi kontextusban idegenül hat. A nagy drámai eseményekre és katarzisra vagy szórakozásra vágyó néző itt eleve csalódásra van ítélve. Ki kellene írni a színházra Brecht mondatát: „A színház nem kártérítési hivatal meg nem élt élményekért.” Komáromba ugyanis ezzel az előadással beköszöntött a posztdra- matikus színház. Németesnek mondtam az előadást, s valóban, mintha Oster- meier, Marthaler ihlette volna az előadást tér- és szövegkezelésében, elidegenítő megoldásaiban. A konkrét tér - letisztult, hideg és monstruózus: vágóhíd, középen hatalmas daruval — imaginárius terekkel töltődik fel (díszlet: Juraj Gráféi) —, hiszen ide kerülnek azok a jelenetek is, amelyek eredetileg intim térben, enteriőrökben játszódnak. A valós és imaginárius tér analógiák és ellenpontok hálójában működik együtt (azoknak a kerekes asztaloknak az egyikén vacsoráznak, amelyeken a disznókat porciózzák, az ágyjelenet a daru alatt stb.). Már az adaptáció is érdekes. Ballek és Sulaj nem írnak hagyományos drámát belőle. A jelenetek nem épülnek a konfliktus és feszültség szabályai szerint, és a dialógusok mellett pedig legalább olyan fontos és szerves része a szövegnek Rie- čan narratív kerete, vagy Filadelfi vizio- nárius monológjai. Az epikus szöveg a rendezői megoldásokkal együtt távolságot teremt, objektivitásra törekszik, és Sztanyiszlavszkij helyett (végre) Brechtet teszi meg kiindulópontnak. Az elidegenítés konstans elemei a képalkotást, a bemutatást, illusztrálást szolgálják. A mikrofon használata, a vetítés, a térrel való játék, az ének be- széd-kommentálás esete (Szabó Szvr- csek Anita), a zongorázás - mindenféle attrakciót nélkülöző átgondolt és töprengésre sarkalló előadást teremt. A káosz és elidegenedés érzetét keltik a mellékszereplők, a fura (vak Török), a meghasonlott (Vilma, az énekesnő), a politikában, vagyis a zavarosban halászó (Dobrík) vagy kattant (Filadel- fi) figurák, akik időről időre a színpadon koreografáltan lábatlankodnak. Riečanék története mellett legalább ugyan olyan fontos a városka, a közeg, a miliő, az idők és a rezsimek változásának freskója. Jó Fabó Tibort újra más szerepben
