Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - SZEMLE - Szabó Réka: Színház a határon (színikritika)
SZEMLE 87 szerelmesek, gondoskodó idősek, ének, s a többi. Ezek a kategóriák önmagukban semlegesek, nem jelentenek semmiféle értékítéletet. Az értékítélet esetleg a színrevitel után születhet. Könnyed darabból is születhet igényes előadás. Esetünkben azonban nem ez történt. Az „ügy csinálunk, mintha” sajnos nemcsak a darab dramaturgiai felépítésére, hanem az előadásra is jellemző lett. Túl sokszor követik egymást felszínes és üresen maradt szituációk, amelyek csak a poénra lettek kihegyezve (paradox módon ez a poénnak sem tesz jót), üresen maradt karakterek - főleg az ifjú pár: Hajdú László külsőre játszik, nem hiszem el, hogy épp kell, vagy nem kell- e neki a naiva, akit Tarr Renáta alakít két póz kliséjéből (a „nagyon megmondom a tutit” és a „szerelmesen édes- ded”-ből), aminek Szeleczki Zita és Tol- nay Klári idején még volt tölteléke. A stilizált, karikaturisztikus figurákat több-kevesebb sikerrel hozza a társulat: ha erre a darabra érdemes elmenni, akkor Dráfi Mátyás, Bandor Éva, Fabó Tibor és Öllé Erik miatt. Csiky Gergely Proletárjait Lumpok címen rendezte meg Valló Péter. A kevésbé ismert, váratlanul érdekes Csiky-da- rabból azonban unalmas előadás született. A realista játékteret a színpad hátsó részén két mobilis felületre vetített korabeli szobabelső bontja meg - amely nem illeszkedik szervesen az előadásba: nincs funkciója, pusztán illusztratív. Az előadás első fél órája izgalmas, majd lohad a lelkesedés, halódik a darab. A két női főszereplő érdekesen oszlik el: előbb Irén dominál, majd ahogy telik a darab ideje, a naivából életproblémával küszködő, érett nővé váló Szederváry Kamilla. Hangsúlyossága fordítottan arányos az előbbivel. Tarr Renáta játékában kétdimenziós marad, csinált mélységekkel, míg Holocsy Krisztina úszik a szerepében, finoman árnyal, ügyesen bánik a dinamikájával. Újra rendezett Martin Huba, a Három nővér után újra Csehovot, a Cseresznyéskertet. Az esztétizáló díszlet és látvány (Jozef Ciller munkája) a darab nagy erénye - s ez elmondható az előadásról is: nem aktualizál, nem historizál, inkább esztétizál. Kipróbált út ez (pl. Giorgio Strehler) a darab belső töltetének kibontása és az atmoszférateremtés miatt. Egy ilyen előadásban elsősorban a látványon túl a színész a fontos - s mint tudjuk, Huba nagy mestere a színészvezetésnek. Többé-kevésbé sikerül is a pszichológiai realizmus eszközeivel kibontakoztatni a karakterek belső életét (melyek Bandor Éva, Mokos Attila és Tóth Tibor esetében igazi „csehovi” karakterré formálódtak a maguk tragiko- mikumában), világos - látható, hogy gondosan kielemzett - szituációk teremtődnek, telt „csönd”-ek, minden szónak, tettnek világos a funkciója, a motivációkkal együtt. A darab azonban valahogy nem ért meg, ennek valószínűleg időhiány lehet az oka. Nem érthető Ranyevszkaja karaktere - Bandor gyönyörű váltásokat csinál, a jelen szituációt pengeélesen és villámgyorsan elidegeníti az azt megelőzőtől, ami azt sugallja, hogy Ranyevszkaja az életben színészkedik, játszik. Lehetséges és érdekes értelmezése a figurának, ez azonban nem volt
