Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - SZEMLE - Szalay Zoltán: Elnyomatások, megaláztatások, újrakezdések (Deres Kornélia: Szőrapa-, Miklya Anna: A hivatásos-, láncú Laura: Szeretföld)
82 SZEMLE megölését is fontolgatja, erőteljes ótes- tamentumi párhuzamot megvillantva a regényben. Szeretföld közössége egyébként is mintha afféle ótestamentumi közösség lenne, az Isten itt nem jóságos Atya, hanem a Nagy Bosszúálló, nem a szeretet irányítja a hitet, hanem az istenfélelem. Az épülő templom falai minden éjszaka leomlanak (itt meg népballadai párhuzamra lelhetünk), ezért a faluban böjtöt hirdetnek, hogy kiengeszteljék az Istent. Az emberek némán viselik az Isten haragját, a hit számukra mindenekelőtt szigor és törvény. Ahogy a bujdosó katona asszonyáról, Magdolnáról olvashatjuk: „De az ő emlékezetében egyedül az öregek mondásai maradtak meg, akik mindenre azt mondogatták: megver az Isten! Az Isten nem aluszik! Az Isten megfizet! És így tovább...” (70.). Magdolna apja pedig így vélekedik a hit szabályairól: Isten nem egy darab rongy - mondotta -, amit méricskélni, vágni, lúgozni, festeni lehet... Istenbe’ hinni kell, aztán kész!” (70.). A regény egy messzi, a felvilágosodás előtti korból tudósít, amikor nem a tettet, hanem a remény tartják a boldogulás egyetlen kulcsának („...meglátja még egyszer a világ, reményre is lehet életet építeni” [159.]). Iancu Laura regényének egyik legfőbb tétje azonban mindenképp a nyelv kérdése: milyen nyelven lehet megszólaltatni egy történetet, amely egy hagyományos közösség szenvedés- és megújulás-történetébe avat be? A szerző egy archaikus nyelvet választott, amely mintha egy 19. századi elbeszélésből szólna. Egy az egyben a Jó palócok nyelvével találjuk szembe magunkat, ami elég bizarr egy 2011-ben megjelent regény esetében. Ez az archaikusság nehezíti a befogadást, s felerősíti a kompozíció hiányosságait: a szerkezet meglehetősen széteső, az egyes epizódok olykor túl erős, ám lezáratlan kitérőket jelentenek. A narrátor állandóan kommentálja az eseményeket, akár valami régi falusi bölcs, ám ezek a kommentárjai nemcsak hogy anakronisztikusán hatnak, hanem meglehetősen közhelyesek is (pl.: „Vele is kígyómarás végzett. Pedig hány csúszómászót megölt egykor kaszálás közben! Talán törvényszerű volt, hogy így végezze? Ki tudja megmondani... És mire megyünk vele, ha meg is tudjuk...” [132.]). A regény olvasása közben az a gondolat motoszkálhat az olvasó fejében: ezt a könyvet vajon tényleg neki szánták, s nem inkább egy százhúsz évvel ezelőtti olvasónak? Sokkal hitelesebbnek találtam például Oravecz Imre megoldását az Ondrok gödre című regényben, amely hasonló kihívás elé állította a szerzőt, mint Iancu Laurát a Szeretföld. Oravecz Imre korszerű nyelven szólal meg, általában mégis sikerül neki testközelbe hozni a néprajzi jellegű témákat is. láncú Lauránál ezzel szemben egy erősen naiv szemlélet jelenítődik meg, amely sokat levon a regény egyébként izgalmas témájának, egy moldvai magyar közösség történelmi küzdelmei bemutatásának érdekességéből. (Deres Kornélia: Szőrapa. JAK—prae.hu, Budapest, 2011; Miklya Anna: A hivatásos. Jelenkor, Pécs, 2011; Iancu Laura: Szeretföld. Magyar Napló, Budapest, 2011) SZALAY ZOLTÁN
