Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - SZEMLE - Márkus Béla:,, ...én vagyok én ...meg a másik is" (Duba Gyula: Szégyen)
SZEMLE 83 „én vagyok én... meg a másik is” Duba Gyula Szégyen című regényéről Mintegy a mű keletkezésének magyarázatául az elbeszélő olyan fordulatot használ, hogy egy reggel „kisszerű és szánalmas” története, s a főhősnek, a következetesen csak a vezetéknevén megnevezett és szólított Morvainak az ebből fakadó, el nem múló érzése „indokolja, hogy beszéljünk” a szégyenről. Az alaphelyzetet tekintve lényeges, hogy itt és majd a későbbiekben is nem egy helyen a szóbeli megnyilatkozás formájára utal - mintha az elmondás tevékenységét amaz antropológiai megfontolás alapján akarná hangsúlyozni, mely szerint az ember és a világ csak a történeteken keresztül hozzáférhető. Mintha Ricoeur gondolatának adna nyomatékot: „...az elbeszélés már azelőtt része az életnek, mielőtt az életből az írásba száműzetnék, majd visszatér az életbe az elsajátítás sokféle módja szerint.” A névtelen narrátor azonban nem úgy választja meg a nyelvi formákat, nem olyan a szókészlete, mondatszerkesztése, hogy azokból a beszélt nyelv minden áron való használatára lehetne következtetni többnyire hiányzik belőle a közvetlen modor, a stílus sutasága, mindaz, amit a szaknyelv az „alul megnevezés” kétes magyarságé fogalmával fejez ki. Ellentétben a meséléssel, a beszédtevékenységgel, az írás mint munka és hivatás szinte meghatározó témája a regénynek. Méghozzá olyan formában, hogy az elbeszélő helyett a főszereplő foglalkozik vele - őt foglalkoztatja, megszállottan, sokkalta jobban, mint a szégyen, a címbe foglalt érzést okozó magatartás, cselekedet vagy tulajdonság. Az írás legalább háromféleképpen részesül kitüntetett figyelemben. Felmerül mint a számvetés tárgya, Morvái pályája összegzésének szándékával: indulásától hová jutott el öregkora felé közelítve, magára hagyatva, társ, feleség nélkül, özvegyen, a közéletből is kirekesztetten vagy magát kiszakítva. Még aprólékosabb, jelentéktelennek tetsző részletekre is kiterjedő az a figyelem, amit szintén a főhős az írás műhelymunkájára, az alkotás mint epikai eljárás, valóságteremtés jellegzetességeire fordít. Harmadrészt igen bő az a lista, amelyen a klasszikus vagy a kortárs írókat szerepelteti, ha nem is az elemzés igényével közelít hozzájuk, még sincs párja regényeiben, ahol ennyire sűrűn hivatkozna rájuk, utalna akár a nevükre, akár alkotásaikra. A számadás szándéka úgy is értelmezhető, hogy a Szégyen voltaképpen az író első regényének, a Szabadesésnek a kései folytatása. A kettő együtt az életmű keretbe foglalása. Ha az az alkotói pálya nyitánya, akkor ez a zárlata, ösz- szegzése. Az előbbiben: annak a jóérzésnek a rögzítése, hogy a főszereplőt „az irodalom világa kedvezően fogadja” indulásakor. Az utóbbiban: a friss élmények és tapasztalatok erőtlenségén és lehetetlenségén kesereg. A fizikából, és megint a Newton-törvényből kölcsönözve a hasonlatot, úgy véli, mintha talán „a tehetetlenségi erő hatására siet