Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - SZEMLE - Szalay Zoltán: Elnyomatások, megaláztatások, újrakezdések (Deres Kornélia: Szőrapa-, Miklya Anna: A hivatásos-, láncú Laura: Szeretföld)
SZEMLE 81 elbeszélői hangja szinte teljesen megegyezik, a szerzőt tulajdonképpen az menti meg az önismétléstől, hogy A hivatásosban jóval nyersebb háttér jelenítődik meg. Az elbeszélés a második kötetben lineáris, míg az elsőben visszaemlékezések szilánkjaiból állt össze. A szerző ezt a nyelvet nagyon magabiztosan kezeli, kiválóan bánik vele, ritkaság, hogy túlírt mondatokkal találkoznánk. Helyenként ugyan leül a történet, s kezd elzsibbadni a gimnáziumi élet mindennapjait bemutató hang, máshol pedig, kivált a regény elején, túlságosan gyors a tempó s felületesek a jellemrajzok, ezek a kisiklások azonban nem sodorják igazán veszélybe a rövidke regényt, nem kezdik ki a hitelességét. Iancu Laura: Szeretföld láncú Laura Szeretföldje mintha Szilágyi István Jajdonjának ellentétpárja lenne (más nézőpontból: közeli rokona). Mindkettő valahol a Keleti-Kárpátok karéja tájékán fekszik, egyébként meg a fikció sűrűjében. (Jóllehet, ahogy van Jajdon nevű patak Erdélyben, ugyanúgy van Szeret nevű folyó is Moldvában, a helynevek tehát nem teljesen légből kapottak.) A fő különbség a két világ, Szilágyi Istváné és Iancu Lauráé között, hogy előbbi a közösség által fojtogatott egyén keserves küzdelmét mutatja be, míg utóbbi egy archaikus, egységes szellemű közösség túlélésért folytatott harcát. Iancu Laurát idáig elsősorban költőként ismerhettük, több verseskötete megjelent már, ezenkívül pedig néprajzkutatással foglalkozik, amit köny- nyen tetten érünk első regényét, a Szentföldet olvasva. Egy világtól elzárt település nyelvét és életérzését kívánja feltárni ebben a prózában. Szeretfoldön megállt az idő, nem tudhatjuk meg pontosan, mikor játszódik a cselekmény, de mintha egészen mindegy is lenne. „Soha nem lakták ily kevesen a falut, mint akkor, azokban a talán soha nem is volt esztendőkben” (130.) - „szólja el magát” a narrátor egy helyen, időn kívül helyezve a regény történését. Annyit tudunk csak, egy háború után járunk, s a falu lakossága próbálja összekapirgálni azt a keveset, amit a háború meghagyott fizikai s lelki javaikból. A cselekmény középpontjában egy templom szimbolikussá növekedett építése áll, ami a háború utáni lelki megújulás legfőbb kifejeződése. A templomépítést azonban befolyásolja az a mélyreható zavarodottság, ami nem múlik el egyik napról a másikra az emberekből: nem hagyja velük elfeledtetni ezt a zavarodottságot az sem, hogy kétségbeesetten várják haza a frontra elhurcolt szeretteiket. A zavarodottság folytán felerősödik az a babo- násság, amely kétségkívül normális helyzetben is erőteljes mértékben él ebben az elzárt világban, s amely egyre csak fokozza a tébolyt. Tragédia ugyan nem történik, de a keserűség csaknem az őrületbe kergeti a templom építésének vezetőjét, Józsa Pétert. S míg a faluban az újrakezdés stációit járják be kínos lassúsággal, a falu határában egy visszatért katona arra vár, mikor lépheti át a határt, mikor bizonyosodik be, hogy a háború véget ért. Fia, Péter, a „hadigyermek” talál rá s édesíti meg a várakozás gyötrelmes idejét, kettejük között azonban állandó gátat képez a bizonytalanság, olyannyira, hogy a katona még a fiú
