Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - SZEMLE - Szalay Zoltán: Elnyomatások, megaláztatások, újrakezdések (Deres Kornélia: Szőrapa-, Miklya Anna: A hivatásos-, láncú Laura: Szeretföld)
80 SZEMLE légyottjait, az Eloldozás is a kihűlő testek szövege. A regény egyik csúcspontja, mikor az elbeszélő így tör ki szeretőjének, akin csak ösztönszerű igényeit vezeti le: „Jávorka, sírtam neki, a húsomon kívül nincs semmi” (116.). Az elbeszélőt könnyen megutáljuk, de arra semmi okunk nem lehet, hogy elítéljük, azt kell észrevennünk, hogy bármilyen szép, kívánatos, tökéletes, majdhogynem halott. A két Miklya-regényt tulajdonképpen sorozatként is kezelhetjük: megfigyelhető, hogy a szerző A hivatásosban az Eloldozás számos elemét viszi tovább és fokozza. A hivatásos Erika nevű elbeszélője hamisítatlan 21. századi budapesti Meursault. Míg az Eloldozás elbeszélője inkább esetlegesen keveredett bele mindenféle szexuális kalandokba, A hivatásos Erikája egyenesen prostituálttá válik, olyan természetességgel, mintha bármilyen polgári foglalkozás mellett kötne ki (mint ahogy nemsokára erre az útra is tér, megint csak szemtelen természetességgel, mindösz- szesen a testét kell újfent áruba bocsátania: „Ennyi volt az egész, egy nem is túl kellemetlen dugás meg egy névjegy a kezemben, és volt polgári munkám meg identitásom” [25.]). Az elbeszélői hang hasonlóan hűvös, mint az Eloldozásban, de az ott tapasztalt könnyedség itt egyre súlyosabb drámába csúszik át, s a humor itt sokkal csípösebb. Erika azért válik luxuskurvává, hogy el tudja tartani családját anyja halála után, amikor azonban belefásul ebbe az életmódba, elszegődik tanárnőnek egy egyházi gimnáziumba. Itt aztán szembesülhetünk a képmutatás és a bárgyúság különféle alakmásaival, míg el nem jutunk a keserű végkifejlethez. Erika kétségbeesetten próbál kievickélni elhagyatottságából, de a regény elejétől fogva nyilvánvaló, hogy erre semmi esélye. A közegben, ahol él, csak a megaláztatások egyik köréből a másikba sodródhat. A szöveg ezeknek a megaláztatásoknak a feltérképezése, legyen szó prostitúcióról, kamaszbrutalitásról, az egyházi hierarchia és prűdség rítusairól, vagy akár magának a testnek az ellenállásából származó elnyomatásról. Agács, az egyházi gimnázium homoszexuális diákpszichológusa (aki szintén nem úszhatja meg az üldöztetést), mondja ki a regény egyik kulcsmondatát: „Az embernek egyszer el kell döntenie, hogy a vágyait hagyja megalázni, vagy saját magát” (116.). Miklya Anna regényének egyik legfőbb erénye, hogy nem csapja le a magas labdát: sikeresen kerüli el a hatásvadászat csapdáját egy témánál, amely meglehetősen agyonbeszéltnek nevezhető. Mindvégig tartja magát a tárgyilagos hangnemhez, nem lacafacázik, mintha az egész mesélésén szeretne mihamarabb túlesni. Meursault fő bűne, hogy nem tudott sírni anyja temetésén; Erika nem habozik kijelenteni az apjáról: „Felőlem akár meg is halhatott volna” (159.). S őt ezért igazából senki nem ítéli el, mivel még az egyházi gimnáziumban sem holmi erkölcsi normák számítanak, hanem a vágy, amely ké- nyére-kedvére űzi a maga piszkos kis játékait. Miklya Anna nyelvét és narrációját vizsgálva most már az lesz a következő kérdés, vajon túl tud-e lépni az első két regényen: az Eloldozás és A hivatásos