Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - SZEMLE - Bedecs László: Egy szoknya, egy nadrág (Rakovszky Zsuzsa: VS)
SZEMLE 75 azokról az emberekről, akiket épp az ő szenvedélye sodort sokszor nagyon nehéz helyzetbe. De még arról is megfeledkezik, hogy kételkedjen a döntései helyességében, hogy feltegyen néhány kérdést önmagának, hogy legalább egy kis gyónásszerüség, bünbánat megjelenjen az elbeszélésében. Rakovszky erre a problémára is nagyon sokszor rákérdez, megint csak egy éles etikai kérdést vonva be a regény terébe: vajon lehet-e a szenvedélyre hivatkozva elhárítani az ezzel kapcsolatos felelősséget? És a válasza is elég egyértelműen az, hogy nem. Vay Saroltát már az apja fiúként nevelte, és a kislány elég korán, már tizenkét- tizenhárom évesen felismerte önmagában a férfit, és onnantól nem is volt hajlandó nőiességéről tudomást venni: férfiruhában járt, kocsmázott, kártyázott, afféle dzsentriként élt, aminek természetes része volt a nők, különösen a színésznők utáni futkosás. A regény négy nagy szerelmét meséli el, alaposan körüljárva a nem váltás szokatlan következményeit, a fiktív férfilét apróbb és nagyobb önhazugságait, a valóság és a képzelet konfliktusát. Hiszen a valóság efféle eltagadásának problémája a regényben az elmebaj kérdéseit is felveti, hiszen a regény kerete lényegében egy elmeorvosi vizsgálat, és végül az orvos őrültnek nyilvánítja Vayt, megmentve ezzel a börtöntől. De ennél finomabb, költőibb motívumai is vannak e problémának. Kiemelkedik ezek közül a tükör motívuma, mely legalább háromszor tér vissza a regényben, és mindannyiszor összetöri, aki belenéz, aki meglátja benne valódi önmagát. A negyedik alkalom pedig az a pillanat, amikor Vayt a börtönben egy bábaasszony megvizsgálja, hogy megbizonyosodjon a neméről - ez a szituáció viszont magát Vayt töri ösz- sze. Minden erejével tiltakozik a vizsgálat ellen, olyannyira, hogy végül csak erősen benyugtatózva, erőszakkal tudják azt elvégezni, de egy percig sem kérdéses, hogy ez a tiltakozás nem a testi kellemetlenségek, az esetleges fájdalmak ellen történik, hanem a tények ellen, az elkerülhetetlen szembenézés ellen, a tükör ellen, mely megmutatja, hogy testileg ő még mindig, és megváltoztathatatlanul nő. Amikor pedig meglátja illúzióinak illúzió voltát, jóformán belehal, többé verset sem képes írni: „Az a személy, aki a versemet írta, nincs többé - kiszenvedett ama pokoli némber hóhérkezei között!” Az első nagy kérdésünk persze az lehet, hogyan képzelhette Vay fenntartani ezt az illúziót egy életen át? De a regény kevés támpontot ad a válaszkereséshez. Hiszen a naplóbejegyzésekben és az önéletírásban Vay számára nem is jelenik meg valódi problémaként a férfilét: a lehető legtermészetesebben beszél magáról úgy, mint egy férfiról. Láthatóan benne nincs kétség saját férfíségével kapcsolatban. Viszont legalább ilyen érdekes lenne tudni, a környezete mit gondol a szerepjátékáról, az identitás- váltásáról. Erről azonban még mélyebben hallgat a szöveg. Soha egyetlen utalás sincs a környezetében élők véleményére vagy tudására - amire ugyan magyarázat lehet, hogy az elmeorvos rövid feljegyzéseit kivéve csak a Vay által írt szövegeket olvashatjuk, és ha számára a
