Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - SZEMLE - Bedecs László: Egy szoknya, egy nadrág (Rakovszky Zsuzsa: VS)
76 SZEMLE regény nagy-nagy etikai problémája végső soron nem valóságos probléma, akkor arról sem vesz tudomást, ha másnak esetleg mégis az. De így még azt sem tudjuk, vajon mondjuk a legjobb barátja, Zarándy, tudta-e, hogy ö egy férfiruhába bújt nő? A nevelője bizonyára tudta, a családja úgyszintén - de mivel magyarázható, hogy sohasem hallhatjuk a hangjukat? Nem elhanyagolható szempont persze, hogy ő maga gróf volt, pénze is volt, és az a közeg, amelyben mozgott, vélhetően jól tolerálta az efféle különcségeket. Többször is halljuk, hogy Vay felmenői között mennyi furcsa ember élt: volt, aki tizenhét éven át az ágyból sem kelt ki, volt halottakkal társalgó spiritiszta, volt, aki az asztalra tett tárgyakat külön szobába vitette, mondván: el vannak átkozva, és volt, aki nem vett tudomást Világosról. Ha őket elfogadták, sőt szerették, miért ne lehetett volna Vay grófnő is egy kicsit más? Még kényesebb kérdés azonban, hogy vajon az elcsábított nők mikor és hogyan vették észre, észrevették-e egyáltalán, hogy udvarlójuk valójában egy nő? A négy szerelem közül kettő ráadásul házasságba fut, képtelenségnek tűnik, hogy előbb vagy utóbb ne tűnt volna fel legalább a feleséggé lett nőknek, hogy becsapták őket. Az pedig különösen meglepő, hogy a legutolsó lány még terhesnek is gondolta magát Vaytól. Szó van ugyan kitömött harisnyáról, simo- gatásokról, erről-arról, de ebben a végső soron a testi szenvedély erejéről szóló regényben bántóan kevés szó esik a testről, a minden baj forrásának tekinthető testről. Ugyancsak magyarázat lehet erre a regény archaizáló, Jókai korát imitáló nyelve. Az, hogy akkoriban nem voltak készen azok a formai és nyelvi minták, melyek lehetővé tették volna a testtel kapcsolatos mély fdozófiai és erkölcsi gondolkodást, illetve a szexualitás megjelenítését. Ez az érv azonban nehezen elfogadható, hiszen mégiscsak egy mai regényt olvasunk, azaz ha a szerző fontosnak tartotta volna ezt a szálat is kibontani, nyilván talált volna valamilyen lehetőséget rá. De nem érezte annak, talán azért, mert inkább a belső, lelki történésekre figyelt, talán azért, mert nem akart a nőszerelem hálószobatitkaival újabb és újabb kérdéseket felvető, nehezen kezelhető felületet teremteni a regény terében. Ez azonban a hiányérzetünket nem szünteti meg... Másrészt Vay Sarolta egy igazán romantikus lélek, aki azt gondolja, az életben a szerelem a legfontosabb dolog, ezért érdemes mindent odadobni, mindent felforgatni, akár a halált is elfogadni. Ebben is hasonlít Orsolyára, A kígyó árnyéka elbeszélőjére, ám Rakovszky mintha most nagyobb távolságot tartana mindettől. Már-már karikatúraszerűek például azok a szenvelgő-érzelmes jelentek, melyekben Vay rendre térden csúszva, könnyek között vall szerelmet az éppen imádott hölgynek, vicces, hogy állandóan szöktetni próbálja őket, hogy a szélsőséges, színpadias helyzeteket keresi, aztán öngyilkossággal fenyegetőzik, vagy épp másokat kerget az öngyilkosság felé. De Rakovszky az orvos szólamaiban is kiteszi a maga kérdőjeleit, és ahol lehet, jelzi, igen is kell, hogy legyenek a szenvedélynek határai. A korábbi regény következtetése inkább az
