Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - VÁLTOZÁS, VÁLTOZATLANSÁG - Borsi-Kálmán Béla: A változás élménye - és a változatlanság bizonyossága (tanulmány Filep Tamás Gusztávról)
62 Borsi-Kálmán Béla szó, s azokat napi penzumként javítgató hírhedt könyvmoly címet is kiérdemelte... Olyannyira, hogy mielőtt a számára félretett napi adagot - mindig a maximumot: tíz darabot! - a pultnál átvenné, szinte reflexmozdulattal emel le a polcról egy-egy vaskos lexikont, s minden feltűnés nélkül szakavatott mozdulattal javítja ki benne az egyik téves adatot.7 Merthogy előző este, hazafelé menet a villamoson kételyek merültek föl benne az egyik passzus egzaktsága tekintetében, s rögvest egybevetette saját gyűjteménye vonatkozó dokumentumával... Szóval rituálisan magához öleli a kiadványhalmazt, s szaporán szedve a levegőt, elfoglalja megszokott helyét hátul, a hírlapolvasó bal oldalsó - ha a kiszolgáló részleg felől nézzük, akkor jobb felőli - fertályának utolsó dupla asztalánál... Új (kutató)nap kezdődik... De előbb még szívélyesen üdvözli amaz értelmiségi (pária) kasztok egyikének - a könyvtárosokénak, s kivált a könyvtárosnőkének - egyik-másik, hivatását gyakorló szemrevaló példányát, akik személyét és tudását nagyra becsülik. A másik szegmens a pálya (és sorstársaké, a szükebb szakmáé. Ez pár tucat embert tesz ki honunkban, ha a felföldi, délvidéki és erdélyországi hasonszőrű betüvetöket is beszámítjuk, talán eléri a kétszázat. Máskülönben FTG-ét a kutya sem ismeri, müveit - néhány szerkesztője, kollégája és tisztelője kivételével - senki nem olvassa.8 Nem hatnak, nem befolyásolják a közgondolkodást. Olyanok, akár azok a palackba zárt szkeptikus üzenetek, amelyeket brit, hollandus és francia hajótöröttek vetettek valaha a Csendes-óceán hullámaiba. Délszaki szelek, tájfunok, ismeretlen tengeráramok, vagyis a vakszerencse szeszélyére van bízva, eljut-e üzenete a „címzetthez” - az értő, gondolkodni, mérlegelni képes majdani olvasóhoz, Széchenyi István „kiművelt emberfőinek” kései utódaihoz... Mivelhogy átmeneti korunkban, a magyar- (országi) értelmiségi szekértáborok elkeseredett állóháborúja közepette - kivált, ha a delikvens nem tud, vagy nem akar „csapatot” választani - erre még elméleti esély sincs... Pedig, miként FTG illedelmes visszafogottsággal maga írja - általunk mottónak választott - egyik szentenciájában: „a meglevő ismeretetek földuzzadnak, kitöltik az üres tereket és ezzel hamis értelmezési lehetőséget kínálnak föl”. Akárcsak, immár a szimbolikus térben, a BKV (hajdan BSZKRT) utasainak látómezejébe nap mint nap bekúszó egész alakos megaposzterek. Amelyek, természetellenesen „földuzzadva” - mondhatni a mesebeli kisgömböcként fölpuffadva és mindent elnyelve - nemcsak „kitöltik az üres tereket”, hanem - globalizált és nyilván tovább glo- balizálandó világunk rafínáltan kódolt jelrendszerének nyelvén - egyszersmind azt sugallják, mi több, agresszíven sulykolják is: csak az „van”, aki „látszik”, akit „ki- és beállítanak”. Vagyis, akit valamilyen okból „kiemelnek”, kiválasztanak, miután valaminö rejtélyes, legalábbis a közönséges halandók számára nehezen értelmezhető kritériumrendszer szűrőjén átpasszírozták. Száz szónak is egy a vége: FTG mintegy magába sürít, megszemélyesít egy (magyar) értelmiségi sorsot: az Ismeretlen Tudósét, akinek lehet, hogy szobrot állít
