Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - TALÁLKOZÁSOK A SZÖVEGTENGERBEN - Benyovszky Krisztián: „ ...kezded éppen olvasni ” (tanulmány Italo Calvinóról)
56 Benyovszky Krisztián idézem: „...legszívesebben az ablakon vágnád ki, a csukott ablakon, át a redőny lécein, hadd morzsolódjanak szét a lécek közt az átkozott ismétlődő ívei, kalimpáljanak csak a levegőben a mondatok, szavak, ragok, képzők és fonémák, többé ne tudjanak értelmes szöveggé egybeállni...” (29.). A levegőben kalimpáló szavak érzékletes képe már a cselekményteret textualizáló mondatok felé mutat, amelyek szintén bizonyos rendszerességgel bukkanak fel Calvino regényében, s az előbbiekhez hasonló kibillentő hatást eredményeznek. Ilyen például Olvasó egyetemi folyósokon való bolyongásának jellemzése („úgy érzed magad, mintha az üres lapokkal tűzdelt könyvben tévedtél volna el, s nem sikerülne kijutnod belőle” [51.]), vagy az első regénytöredék narrátor-szereplőjének titokzatoskodó kijelentése: „sűrű, sötét betüerdő, észrevétlen róhatom benne utamat, eltűnhetek” (18.). S ez utóbbira rímel aztán Ludmila könyvespolcának leírása („Az egymásra torlódó könyvlapok a szobában, akár egy sűrű erdő tömött lombozata” [160.]), illetve a már idézett „papír- vágós olvasás” egy másik részlete: „Ahogy kardoddal átvágod magad az ívek akadályrendszerén, arra gondolsz, hogy a szó is mindig elfed, takar valamit: úgy törsz utat az olvasmányban, mint valami sűrű erdőben” (45.).7 Azt hiszem ennyi példa is elegendő annak belátásához, hogy ezekben az esetekben Irneriónak a nem-olvasó módszeréből kapunk ízélítőt. A materialitást előtérbe toló kizökkentések eljárásai az ő könyvekhez való rendhagyó viszonyát képezik le; azt a - vonatkozó helyen már ismertetett - „tárgyiasító”, jelentésmegvonó tekintetet, mely a könyvet anyagi valóságára redukálja és eltünteti róla a nyelvi jeleket. Bármennyire is ódzkodjunk tőle, a szöveg narratív stratégiája időnként bennünket is rákényszerít arra, hogy az ő nézőpontjából tekintsünk a művekre. A belemerülés - kizökkentés hannadik megnyilvánulási formájával a regény leghosszabb, hetedik fejezetének egyik kitüntetett fontosságú jelenetében találkozunk. Olvasó épp Olvasónő, azaz Ludmila üres lakásában tartózkodik. Igyekszik kihasználni a kivételes helyzetből adódó előnyöket, s megpróbál többet megtudni a lakás tulajdonosáról. Mégpedig úgy, hogy alaposan szemügyre veszi az egyes helyiségek berendezési tárgyait. A konyhával kezdi. Nem idézném a módszeres szemlélődés teljes folyamatát, csupán a konklúziót: „A konyhádban körülnézve tehát egy extrovertált, világos fejű, módszeres és az életet élvezni tudó nő képe alakul ki az emberben, olyan nőé, aki gyakorlati érzékét a fantáziája szolgálatába állítja” (153.). A többi szoba bútoraiból, dísztárgyaiból, fényképeiből további üzeneteket vél kiolvasni a lány jellemére és életvitelére vonatkozóan. A lakás „olvasását” a könyvespolc alapos átvizsgálása tetőzi be. Az előbbi, Irneriót idéző példákkal szemben itt egy ellentétes irányú mozgásról van szó: Olvasó a tárgyak anyagi valóságán próbál áthatolni, s eljutni azok möggötes, rejtett üzenetéhez. Absztrahál, elvonatkoztat gyakorlati funkciójuktól, és jelekként kezeli őket. De így viszonyul hozzájuk a gazdájuk is, csak éppen teljesen más - és valószínűleg nem rejtett — jelentéssel bírnak a számára: „Miután megvetted e tárgyakat, a birtokodba kerülés tüstént megjelöli őket, többé
