Irodalmi Szemle, 2011
2011/7 - SZEMLE - Vincze Ferenc: Négykezes (Györffy Miklós: Zongora akarunk lenni)
SZEMLE 79 nek Nepp József zseniális kreálmányára. Persze, Gustav alapvetően azért a Mahler, aki egyben az Orcsik Roland nevű költő is. Zenéből szabja újra magát. Any- nyira, hogy meg kellett hallgatnom a II. szimfóniái, amit a költő gyakran idéz - és hadd osszam meg brilliáns allúziómat Önökkel, mely szerint én is letöltöttem Mahlert, mi több, lekalózkodtam az internetről - egyszóval a versszemély megértéséhez jogsértést is érdemes elkövetni. Mindent az irodalomért. Tehát a II. szimfónia idézete, mely a Feltámadás címet viseli, arra enged következtetni, hogy Orcsik végső soron Mahler feltámasztására tesz kísérletet, vagy a saját feltámasztására. Miután ösz- szevarrta magát a zenéjéből, beépíti a főzésbe, a mosásba, a szerelembe. Mahler ott van mindenütt, a levegőben, a kocsmában, az erdőben, a pókos sarokban, vagy az ágyban is. Aztán néha homályosan célozgat a szerző, hogy mégse ilyen egyszerű a dolog. Hiszen Mahler inkább mi, az olvasók vagyunk, akik ellátogatunk Orcsikhoz lelki tanácsadásért, ahogy Mahler Freudhoz. Igaz, az a kezelés halállal végződött. Ezek után már teljesen természetes, hogy a kötet első verse a Finálé, míg a kötet végén pedig talán a legerősebb vers, a Tükördarab a hangokat mint alattomos mérgeket írja le. A Finálé és a Tükördarab végtelen számú tükörképet hoz létre a kötetben, egymásban tükröződve. Az utolsó vers, egy cisz-moll kezdő- hangja, vagyis a cisz, ami megtapad a hallójáratokban. Mármint az olvasókéban, akik némi tanácstalansággal épp egy dallammenet közepén maradnak a kötet végén. És ekkor esetleg ráébredhetünk, hogy ez az egész egyetlen befejezetlen szimfónia, mi több, Mahler soha meg nem írt szimfóniája Magyarországról, Orcsik Rolandról és a farkasokról, amely folyamatosan szól Bécsben, Pesten, Szegeden, meg éppen itt Pozsonyban, ahol Orcsik Roland ül. (Kalligram, Budapest Pozsony, 2011) MESTYÁN ÁDÁM Négykezes Györffy Miklós Zongora akarunk lenni című kötetéről „A kulturális identitás egyik legalapvetőbb, legszilárdabb, legsajátabb része, az anyanyelv: lefordíthatatlan. Folyamatosan érintkezik ugyan az idegennel, sok szempontból analóg az idegen nyelvekkel, de lényege mégis a mindenkori egyszerisége. A kulturális identitásnak vannak, lehetnek természetesen más, inkább lefordítható összetevői, pl. a tradíció, a történelmi tapasztalat, az ezzel ösz- szefüggő mentalitás, a lokális kötődések stb....” A fentebbi kijelentések tartalma akár tételként, vagy ars poeticaként is értelmezhető Györffy Miklós Zongora akarunk lenni című kötetének első, bevezető írásában. A Közép-európai irodalmi interferenciák alcímet viselő kötet a fordító és irodalomtörténész Györffy főként a német irodalom tárgykörében írt szövegeit gyűjti egybe, és a könyv írásainak egyik legjellemzőbb attitűdje a műfordító és az értelmező irodalomtörténész szempontjainak a kettőssége. Hol az e- gyik, hol a másik szempontjai vállnak hangsúlyossá, azonban arányaikat tekint
