Irodalmi Szemle, 2011
2011/7 - SZEMLE - Dobás Kata: Árva testrészek (Tóth Krisztina: Pixel)
SZEMLE 77 szomszéd sütőjében a férfinak), de éppen hétköznapiságukban kiemelkedők, hiszen sokkal többet mondanak el egy-egy szereplő életéről, mint mondjuk egy feltűnő eseménysor. Két esetben azonban a hangsúlyok eltolódása érezhető. Egyrészt a narrátor erőteljes jelenléte túlságosan is önreflexív, sőt olykor zavaró, funkciója pedig nem is feltétlenül érthető: „Azt is írhatnánk, sokkal rövidebb és elegánsabb volna, hogy szerette ezt a nőt. Ám rögtön hozzá kellene tennünk, hogy a maga módján, bár ez se jelent semmit, hiszen mindenki csak a maga módján képes kapcsolódni egy másik, a maga módján ezt váró és megengedő lényhez”; „Nincs mód ezeken a dolgokon változtatni, bár az elbeszélő szívesen megtenné, főleg az iménti fürdőszobai jelenet után. [...] A sors viszont jóval ravaszabb nála: az elbeszélőt még csak-csak el lehet téríteni, a sorsot soha”. Ami működik a novellasorozat egy részének eredetileg helyet adó napilapban, az egy összeszerkesztett szöveg esetében akár feleslegesnek és túlzónak is tűnhet. Másrészt a történetek közti utalások esetében is érezhető hangsúlyeltolódás: néhol kifejezetten szájbarágósnak tűnnek. A figyelmes olvasónak elegendő lett volna egy-egy bújtatott szál, egy apró utalás, nem feltétlenül volna szükséges ennyire explicit jelzéseket adni a szereplők közti kapcsolatra nézvést. Ez főleg a kötete elejére jellemző, később mintha az összefüggések jelzése már nem is feltétlenül kapna akkora hangsúlyt, a kapcsolódási pontok szinte már önmagukat tudják szervezni, kibontani - a képpontok, a kötet címéhez hűen, egésszé állnak öszsze, még akkor is, ha ez jellemzően töredezettnek érzékelhető. Ezektől az apró részletektől eltekintve Tóth Krisztina ugyanolyan sodró lendületű írásokat közöl, mint az előző kötetében, a Hazaviszlek, yó?-ban, sőt úgy érzékelem, bizonyos szálak éppen ebben a könyvben kerülnek kifejtésre; ez nem elsősorban a történetek hosszúságán látszik meg - a novellák alig tesznek ki öthat oldalt -, hanem bizonyos motívumok hangsúlyosabb jelenlétében. És éppen nem a testrészek lesznek azok, amelyek mintegy vezérmotívumként kiemelkednek a szövegekből, sokkal inkább kapnak mellérendelt szerepet, ami már csak azért is szerencsés, mert így mintha az értelmezésnek sokkal tágabb teret tudnának biztosítani. Ami ebben a kötetben hatványozottan jelentkezik, az a magány, az egyedüllét. Az emberek beszélgetései nem párbeszédek, sokkal inkább monológok, amelyekből nem vagy csak alig néhány esetben lehet kilépni. Ami ennél is gyakoribb, hogy egyáltalán nem beszélnek egymással, a nyelv hiánya pedig a megértés legkisebb, s tegyük hozzá, már eleve inkább esélytelennek látszó lehetőségét is kizárja. Az angoltanámő hosszasan figyeli az utcán veszekedő fiatal siketnéma szerelmespárt. Ez a kulcsjelenet számomra az összes szöveg jellemzőjeként is felfogható, annak a szituációnak a megjelenített változata, amely a Pixelben feltűnő szereplők nyelvi megnyilvánulásaihoz köthető. A konfliktusok leginkább „hangtalanok”, a külső szemlélő számára pedig jobbára érthetetlenek. A bordó hajú angoltanámő azonban utánajár a kézjeleknek, jelentésük megtalálása