Irodalmi Szemle, 2011
2011/6 - ARC - N. Tóth Anikó: Minden kijárat bejárat valahova II. (beszélgetés Hunčík Péterrel)
64 N. Tóth Anikó prózába az egész. A. Határeset persze évekkel később született meg. Ez a regény is annak a felismerésnek a része, ami a kisebbségi létből származik: abszolút igazságot, kizárólagosságot keresni ugyan lehet, de nem érdemes, mert lehetetlen. Ez a gondolkodás a szókincsemet vagy a mondatszerkesztésemet is modifikálta: nagyon ritkán használom például a ’de’ szót. Helyette azt mondom: ’és’. Tehát nem valami ellenében fogalmazok, hanem hozzáteszem az előttem szólóhoz a magamét. Ezzel a partnert nem devalválom, nem zárom őt ki a megoldásból, hanem az ő gondolatához hozzácsatolom az enyémet, és együtt keressük a közös nevezőket. Ez a jellemet is alapvető módon megváltoztatja, ezt nem tagadom. Emiatt persze nagyon sokan támadnak, hogy micsoda meghunyászkodó vagyok, mert az igazi magyar ember tökösen kimondja a dolgokat. Igen, az elmúlt huszonöt év alatt más lettem. Nem olyan magyar vagyok, amilyen azelőtt voltam. Ha csupán az a magyar, aki az asztalra csap, és azt üvöltözi, hogy csak egy igazság létezik (kivéve persze a mi magyar igazságunkat, melyből, ugye, három van), akkor én ezt a magyarságot nem vállalom. Nyilvánvalóan itt nemcsak egy stilisztikai dologról van szó, hanem annak a felismeréséről is, hogy egymás mellett igazságok tucatjai vannak. Nem bámulhatjuk tehát a köldökünket, nem tehetünk úgy, hogy csak mi vagyunk az egyetlen szenvedő nemzet a világon. Mert ha csak a közép-európai régión nézünk végig, akkor például egy ukrán vagy egy lengyel mit mondjon? Vagy a horvátok, a litvánok... Nagyon sok tragédia történt ezen a tájon. És akkor még mindig csak Európáról beszéltünk. Ha már nemzettragédiákról beszélünk, gondoljuk csak végig azt is, hogy mi, európaiak, milyen tragédiákat okoztunk az afrikai, ázsiai, ausztrál népeknek. Szóval, van bennünk egy hajlamosság arra, hogy csak magunkkal törődjünk. Állandóan azt hangoztatjuk, hogy minket mindenki magunkra hagyott '48-ban, '56-ban, csak mi harcoltunk stb. Vádaskodunk, számon kérünk dolgokat más népektől, holott nem biztos, hogy ez jó nekünk. Mert egy-egy balsiker után fel lehet sorolni az összes külső tényezőt, ami gátolt bennünket, lehet sírni azon, hogy a többiek nem segítettek, elárultak minket. Órákon át lehet magyarázkodni, sőt csámcsogni azon, ami azért történt velünk, mert mások így vagy úgy cselekedtek. De az életben, akárcsak a konfliktusmegoldó tréningeken, csak egy használható módszer létezik: az alapos önvizsgálat. Csak ezután mondhatjuk ki azt, hogy mit kellett volna másképp csinálni. Ám ez a látásmód nem arat osztatlan sikert. Mert képzeld csak el: ahelyett, hogy a másikat leszólnám, elkezdem elemezni önmagamat. Nemcsak a magyar, hanem a szlovák közegben is ellenérzéssel fogadják ezeket a bírálatokat. Gyanakodva néznek rám, sokszor árulónak tartanak. De nem hinném, hogy van más módja a dolgok értékelésének.- Miért nem fogadják el vagy meg a tanácsaidat?- Nagyon sok ember szeretne úgy változást az életben, hogy saját magán ne kelljen változtatni. Ez a konformitásunkból származik. Aztán itt van annak a föltételezése, hogy mi tökéletesen élünk, minden jó, a világ változzon meg körülöttünk. Változtassanak a rohadt ázsiaiak, afrikaiak és cigányok. Az elmúlt húsz évben bizonyos empátiát kezdtem érezni a szlováksággal szemben. A tradicionális európai népsorban, amilyenek a lengyelek, a csehek, a magyarok is, akik büszkén hirdetik, hogy ezer éve itt va-
