Irodalmi Szemle, 2011

2011/6 - ARC - Fűzi László: Elet, mű, utóélet (tanulmány Németh Lászlóról)

Élet, mű, utóélet

47

antinómiák kapcsán írta le: „...ő az antinómiák klasszikus költője, aki a polgári individualitás fejlődési lehetőségének poláris ellentéteit - néha egy ember lelkében, néha egymással szembefordított figurákban - a legszélsőségesebben megélte.”

A dilemmát, az újkori ember, de akár a maga életének dilemmáját Németh így exponálta: „Az újkori ember szerencsétlensége az volt, hogy ezt a két egymásra szorult féllényt elválasztotta egymástól; a tudomány a vadember igényeinek a megvetésére nevelte az észt, a primitív viszont kielégítetlen, álútra szorult igényeivel megrontja az életet, s végeredményben megbosszulja magát az észen is.” Fel lehet-e oldani ezt az ellentmondást? Aligha, inkább csak feloldási kísérleteket lehet teremteni. (Németh ilyen megoldási kísérletnek látta - most már különbséget téve közöttük - Dosztojevszkij és Tolsztoj válaszait is: Dosztojevszkij a „vademberi”, Tolsztoj a „filozófusi” ugrást képviselte, mondotta.) A maga feloldási kísérletében visszatért szellemi kiindulópontjához, elfogadta a tudomány eredményeit, de a vallásos, nem az Isten létéből következő, hanem a világ iránti áhítatból fakadó vagy azt felépítő érzést sem zárta ki gondolkodásából.

Az életnek, ezzel együtt pedig a cselekvésnek, a közvetlen cselekvés vágyának a hangsúlyozásában természetesen számos 19. századi vonás mutatkozik meg; ne lepődjünk meg ezen, az a Németh László, aki a húszas évek végétől hallatlan izgalommal vetette rá magát a 20. századi szellem tanulmányozására, számos 19. századi vonást őrzött magában, a két század különbözőségét szinte önmagában ütköztette.

Az élet elakadásának pillanatában azonban a mű, nem is mindig az említett egységes mű, hanem inkább egy-egy regény vagy dráma megírása vált legfőbb céljává, önmaga és az élet megélése közé a műveket állította, azoknak feladatokat jelölt ki, a maga életével kapcsolatban is. Ennek kapcsán nagyon pontosan írta Szilágyi Erzsébet: „Németh László meggyőződéssel vallotta, hogy egy gondolat, egy műalkotás igazi hatóereje nem tartalmi értékeiből származik, hanem abból, hogy mit ad a kezünkbe egy-egy ilyen igazság a saját önmegértésünk lehetőségéül.” Alkatával viaskodva építette be a maga világába az időt, az alkat szélső pólusai között vibrálva mindenkori létállapotát esszékbe, drámákba, regényekbe vetítette ki. írói-gondolkodói világában a gondolatok és motívumok hatalmas rendszert alkotnak, miközben az élet megélésének lehetséges változatait mérlegelte, gondolkodása a megemelt élettől a megértett élet irányába mozdult el. Ha az írói-gondolkodói világának kezdőpontját az Emberi színjáték jelentette, akkor a végső pontot az ötvenes évek végétől írott Irgalom című regény (1965-ben jelent csak meg). Az egyén önmagának való elkötelezettségét hirdette első regénye, az én és az emberiség lehetséges kapcsolatáról szólt a pályazáró regény. Az Irgalomban az egész emberiségre hivatkozott, s máskor is, а Тапи kiáltványaiban, s az Iszonyban például, ez az emberiséghez való viszonyítás is Dosztojevszkij hatására került be Németh László világába; az egérlyukban élő ember monológjában olvashatjuk: „Amikor már ismert költő és kamarás leszek, lépten-nyomon beleszeretek valakibe;