Irodalmi Szemle, 2011
2011/5 - ARC - N. Tóth Anikó: Minden kijárat bejárat valahova I. (beszélgetés Hunčík Péterrel)
Minden kijárat bejárat valahova I. 67 pen harmonizált a magyarságtudatommal, illetve a Magyarországon zajló eseményekkel, Kőszeg Ferenc, Demszky Gábor, Kis János, Rajk Lászlóék tevékenységével, akik a Beszélőt csinálták. Nekem ez a társaság volt a magyarországi modell. A kádári rendszer a husáki rendszer szocializmusánál összehasonlíthatatlanul szabadabb volt. Ebből a nézőpontból az én versem egyáltalán nem tűnt túlzott nacionalizmusnak. Nekem a pofon'89 márciusában csattant. Úgy gondoltam, ha Budapesten, a Vörösmarty téren, egy tiltakozó megmozduláson vagyok Havel bebörtönzése miatt és ellen, akkor ott nekem is kötelességem felszólalni. Mert hát mi történhet velem? A legnagyobb természetességgel, minden félsz nélkül mondtam el, mi történt Havellal. Akkor döbbentem meg, amikor este hazafelé a vámosszabadi határállomáson félreállították az autómat. Bevittek az irodába, fényképeket raktak elém a nagygyűlésről. Csak néztem, hogy kerültek ezek délután háromtól este nyolcig a határra, elöhíva... Olyan naiv voltam, hogy csaknem összekacsintottam a magyar határőrökkel, hogy ugye, ezt nem mondják meg a csehszlovák kollégáiknak. Szóval ekkor ismertem fel, hogy Magyarország ebben a kérdésben teljesen azonos Csehszlovákiával. Csak a magyar ellenzékiek viselkedtek másként, mint mi. Párszor voltam Légrády Péterékkel Lengyelországban a szolidaritás idején. Olyan köny- nyedséggel vitték a nyomda alkatrészeit a különböző csomagokban, mintha tényleg csak egy gyalogtúrán lennének. Aztán a lengyel határon összerakták, hogy segíthessék a szolidaritás-fiúkat. Ehhez képest a mi világunk itthon igencsak nyomorúságosnak tűnt. A magyar másként gondolkodók meg a lengyelek is világszabadságról, szociális juttatásokról, szolidaritásról gondolkodtak, ugyanúgy, mint a csehek. Nálunk, kisebbségieknél viszont nagyon behatároltak voltak a tematikák, ami nyomot hagyott a költészeten is. Nem volt egyszerű kinőni ebből a közegből.- Az utazás jellegzetes életformád lett. Kanadától Santiago de Compostellán át a Kínai Nagy Falig mindenhol otthonosan mozogsz. Világpolgár vagy?- Hát azért nem. Hajt valami, persze, de a fehér ember sovinizmusa egy kicsit bennem is megvan. San Franciscóban voltam egy elmegyógyászati konferencián, és szabad időmben bóklásztam a városban. Este az amerikai kollégáimnak beszámoltam a kínai negyedről, ahol a forgatagban görcsösen szorongattam a táskámat, a zsebemet, melyben az útlevelem volt. Boldog voltam, mikor végre kijutottam valamelyik „fehér utcára”. A kollégák pedig mondták, hogy elég fura, mert pont fordítva van: a biztonságos hely a kínai negyed, ott még soha senkivel nem történt baj, mert betegesen vigyáznak a turistáikra, akikből élnek. Épp hogy a „fehér utcán” nem voltam biztonságban, mert ott történik a legtöbb gyilkosság, rablás. Nekem is volt tehát fehérember-sovinizmusom. És amikor az ember először találkozik kínai költészettel, japán haikuval, kínai és japán porcelánnal, indiai mozgásmüvészettel vagy afrikai dolgokkal, vagy az aztékok és a mayák kultúrájával, akkor felteheti a kérdést, hogy hát mitől is jobb a reneszánsz festészet? Persze büszkék lehetünk az értékeinkre, de tudnunk kell, hogy nem magasabb rendű alkotásokról van szó.
