Irodalmi Szemle, 2011
2011/5 - GYERMEK, IRODALOM - Kovács Lajos: „Volt egyszer... volt egyszer... Tán már nem is igaz” (Tóth Elemér: A bátor nyúl; Dénes György: Verses állatkert; Gyüre Lajos: Gesztenye Guszti különös kalandjai)
48 Kovács Lajos jón mit lehet kihozni belőle? Meg kell-e születnie egy könyvnek? Ez az első tanácstalan észrevételünk. Lett tehát egy könyv, szerkesztették, átigazították kifulladó lendülettel. Felező nyolcasokra — nagy ritkán hatosokra - bízták az esti altatás monotóniáját? Akkor még azt is gondolhatnánk, hogy jól van ez így. De kicsinyeket kicsiségekkel ringassunk? „Szemétdombon áll a kakas, / tél van, a szemétdomb havas. / Kakas tollát fújja a szél, / kukorikú!, ő így beszél.” Akad szép számban hasonló tanítás a tarsolyban. „A hiéna gonosz állat, / veszedelme Afrikának. / Settenkedve, lopakodva / ront a gyöngébb állatokra. ” Egyes tanulságai ökológiai szomorúságok (a csík - mint hal - kipusztulásának epigrammája, vagy a harcsa gyermekleiket megrázó falánksága haltársai pusztításában). A rímek a nyelvelés szolgálatában fol-folerősítik a kép erejét („A kertekben hull a dió, / szépen szól a rigó-trió” - „Lombos ágon fülemüle. / Nézegetem, hol a füle?”) De a prozódia el-elbicsaklik az egy ütemre léptetés kerékzajában („Ni csak, mily dühös a párduc...” - „Friss levelet tép a zsiráf, / fosztja a mahagóni fát”). Bizonyos rímpároknak pedig ellent szabad(na) állni, ha túl ismerősen csendülnek (cin- cér - pincér; macska - nagyobbacska), mert eredetire is bukkanunk, ha jól figyelünk (tükörpontyok - pontyporontyok). S kár azokért az ismétlődésekért is, melyek egymást visszhangozzák. Az örvösgalamb és a vadgalamb ugyanazt a harang rímet hívja elő néhány oldallal arrébb. Ha pedig A pajor két versre való invenciót is megér tízoldalnyi távolságban, miért nem lett inkább egy vers belőle? Látható már, mi itt a fő kérdés. Egy ujjgyakorlat-sorozat jó és kevésbé szerencsés darabjai kötetté szerveződtek. Könnyű ítélet lenne azt mondani: a kevesebb több lett volna. De talán nem tiszteletlenség. Nincs költő tévedés, elrontott vers nélkül. És persze ne essünk túlzásba, nehogy azt értsük, hogy olvashatatlan verscsokor a Verses állatkert. Időnként kedvesen botladozó játékosság jellemzi („A százlábú száz zokniját / esténként gondosan mossa, / s elbúsul, mert a sok zokni / oly lyukas már, mint a rosta”). Azért is szerethető, amiért nem röstelli a bumfordi humort. A vaddisznó „Röfög, böfög, foga csattog, / megevett fél véka makkot?” Üdítően élvezetesek megcsavart szójátékai (a harkálynak például „csőre van töltve a csőre”). Legszebb képeit lírai finomságok emelik költői magasságokba. Néha egy zárósorban villan a vaku: A pocok „sötétséggel takarózik”. Máskor a négysoros olvad szervesen egységes, lassított felvétellé:,, Száll a sirály fönt a légben, / szikrázik a napsütésben, / olykor lecsap a Dunára, / suhan árnyéka utána.” „Arany ostor a napsugár, / elszunnyadt a rózsabogár. / Sziromlevél a vánkosa, / nem álmodik rosszat soha.” S mikor már hinni sem merünk az ujjaink megtorpanásának, fölfedezzük a megbomlott-megbontott ritmust is: „Itt is fütyülnek, oü is fütyülnek, / a poszáták ünnepet ülnek. / Ameddig a két szemed ellát, / zúgnak-zengnek a réten a trillák.” Fellé- legzünk, hogy az értés szabályára tanít a feszültséget teremtő szabálytalanság. (Az idézetek, úgy gondolom, verscímek nélkül is eligazítanak a költő állatkertjében.)
