Irodalmi Szemle, 2011
2011/4 - SZEMLE - Márkus Béla: A búcsúzás könyve (Olasz Sándor: Magány és társaság között című kötetéről)
80 SZEMLE (funkcionális) tabusértések esetében valószínű reakciót, kiben-kiben vérmérséklete szerint, lehetővé teszi a költészethez való hozzáférésre, annak helyeire, rituáléira vonatkozó reflexiót, és erős tapasztalatot kínál arról továbbra is, hogy a nyelv: anyag - ellenállása, hajlékonysága, görbületei, élei vannak, lehet dolgozni vele, mint egy saját kertben. (Kalligram, Pozsony, 2010) BALÁZS IMRE JÓZSEF A búcsúzás könyve Olasz Sándor: Magány és társaság között Születésnapot, a hatvanadikat köszöntő kötetnek indul, Juhász Ferenc méltató szavaival, s hogy a búcsúzás könyve lesz, ennek bizonyossága tán a szerzőt járta át a legerősebben: a mintegy utószóként szereplő, külön fejezetet alkotó Jegyzet a boldogságról Olasz Sándor megrendítő számvetése. Élet- és létösz- szegzés. Egy önmagán, saját kétségbeejtő helyzetén higgadtan, minden önsajnálat nélkül fölülemelkedő lélek megnyilatkozása - olyanformán, ahogy évekkel előbb, nemhogy a halál, de még a betegség sejtelmével sem sújtottan Simái Mihály verseit értelmezte. A létezés túloldala — a szegedi költőbarát „ontológiai”, „metafizikai”, „transzcendens” lírájáról ezen a címen töprengett. És ha az esszé végét komor játékba futtatta is, biztatván, hogy társa legföljebb csak ugrassa a Szent Mihály-lovat, az elemzések során föltette azt a kérdést, amely immár múlt időben, őrá magára is fájó- an érvényes lett: „Mi ad erőt neki, hogy teljesen ne rendüljön meg?” Mi adott erőt Olasz Sándornak, mibe kapaszkodott, miközben - utólag látszik igazán - évek hosszú során át az elmúlás kísértette, a „halálhoz mért élet” esélyein, rendező elvein tépelődött? A boldogságot megidéző jegyzete szerint is mindenekelőtt az irodalom nyújtott támaszt - itt főleg Kosztolányi költészete, aztán Esti Ko/72é/-novellája és Juhász Ferenc verseskötete sugallja, hogy a létezés önmagában is öröm, hogy „még a legnehezebb körülmények között is jó lenni és a nem-lenni a rossz”. „Csak az láthatja meg igazán a világot, aki távozni készül” - idézi a költőnek a Szeptemberi áhítat után keletkezett egyik vallomását. Babits Mihály elmélkedései közül A jó halált citálja, Nagy Gáspár búcsúverseihez, a Sárfelirathoz teremtve alapot. „Mondd meg, mit jelent számodra a halál, és megmondom, ki vagy” - erre hivatkozva még szinte irigykedik is a fiatalon elhunyt kortárs költőre, mert a „rémült magánkaland” és a kétségbeesés helyett megadatott neki a hívő lélek bizonyossága, mégis drámainak tartja a „halálszéli sorshelyzetben” az elfogadás és az életakarat dialógusát. Másutt, épp a kötet címadó esszéjében a Németh László Társaság húsz évének munkáját számba véve az író kiváló mo- nográfusának, a külön is emlékezetbe idézett Grezsa Ferencnek hasonló gondolatát emeli ki „a semmi, a halál ellenében is jussát védő és kikövetelő életakarat, agónia” szerepéről. Az irodalomtudósról mint a munka, a feladatok megszállottjáról beszél. Érzékelteti azt a
