Irodalmi Szemle, 2011
2011/4 - SZEMLE - Márkus Béla: A búcsúzás könyve (Olasz Sándor: Magány és társaság között című kötetéről)
SZEMLE 81 kettős szorítást, melynek gyötrő erejét megtapasztalta maga is: a sok-sok teendő mellett a súlyos betegséggel való küzdelmet. Főképpen pedig azt az irodalomtörténészt méltatja, aki óvakodott a módszernek a mü fölé emelésétől, az ő szemében a mü „nem illusztráció, nem valamely elmélet visszaigazolása” volt. Hogy Olasz Sándor számára menynyire lényegbe vágó e tétel kimondása s hangoztatása, tanulmányainak s kritikáinak sokaságával lehetne bizonyítani. A kötetvégi jegyzetének kérdéseket és állításokat sorakoztató szavaival is, de különböző szerzőket jellemző, értékelő véleményeivel is. „Mit gondolunk az irodalomról? Hisszük-e, hogy az irodalmi mű az embert fejezi ki, az emberi állapotot a világgal szemben? - teszi fel amott, hogy így feleljen: - Azt a titokzatos folyamatot, melyben a világ átszü- rődik rajtunk. Következésképpen a leírt szavak sem üresek, hiszen mögöttük asszociációk, élmények hullámzanak, egyszóval maga az élet.” Ezt az életességet emeli ki azokat méltatva, akik „az irodalom értelméről” hozzá hasonlóan gondolkodnak. Mint Görömbei András: vele kapcsolatban megdőltnek tudja azt az elméletet, amely a müvek referencia- litását tabunak tekintve azt próbálta elhitetni, hogy „a mű teremtett világából semmilyen ablak nem nyitható az úgynevezett valóságra”. Irodalomszemléle- tének tágassága és nyitottsága mellett Imre Lászlót, a „Felszabadult ” irodalom? című kötet szerzőjét azért is dicséri, mert finom érzékkel kerüli a cezúrákban való gondolkodást, mert tudatában van annak s példák özönével figyelmeztet is rá, hogy az irodalomban csakúgy, mint a valóságban, „annak is van valamilyen folyamatossága, ami látszólag a legradikálisabb megszakítottság”. A mü nem csupán struktúra, ilyen-olyan poétikai eszközök tárháza; az olvasó önmagára és a világra akar ismerni benne - ismétli debreceni kollégájára utalva, de némileg más szavakkal ugyanezt emeli ki Vekerdi László, Fűzi László köteteit ismertetve vagy Poszler György „válasz- útjai”-! rajzolva. Beszédes az utóbbi esszé címe: a Vállalt személyesség az (irodalom)elmélet megmerevedését kifogásolja, azokat a furcsaságokat, amikor „nem a történetből és kritikából lesz az elmélet, hanem fordítva”, amikor a „tiszta nyelviség” átgondolatlan dogmáját erőltetik. A Magány és társaság között szerzője saját maga is megvallhatta volna, amit tudóstársáról állít: az elmélet abszolutizálása helyett a műalkotás tisztelete jellemzi. Tisztelet és szinte már mohónak mutatkozó érdeklődés irántuk. Átlépve az irodalmi szekértáborok határait, ugyanúgy felkészülten érkezve és ugyanolyan otthonosan szemlélődve az egyik területen, mint a másikon. Hasonlók miatt érdemesítheti figyelemre Tőzsér Árpád esszéit, egyetértve azzal, hogy érdemes a kánonon kívül rekedt-rekesztett szerzőkkel is számolni. A saját müelemző gyakorlatában pedig magától értetődő, hogy „az anyanyelv édessége és végtelensége” vallóját, Sütő Andrást éppúgy vallatóra fogja, mint ahogy vizsgálja az Ottlik-recepció új hullámait, vagy hogy egyszer Jókai Anna életművét elemzi, másszor a többször hivatkozott nagyregény, a Hollóidő szerzőjének, Szilágyi Istvánnak az elbeszéléseit, harmadrészt
