Irodalmi Szemle, 2011
2011/4 - SZEMLE - Balázs Imre József: Trial and error (Kukorelly Endre Mennyit hibázok, te úristen című kötetéről)
SZEMLE 79 gyelmeztet, hogy bármennyire tabusér- tően kitárulkozó is olykor a К.-féle beszélő a kötet verseiben, ez nem olyasfajta személyesség-konstrukcióba épül, amilyen például az Ady-féle lírában még érvényesül. A Vojtina-átirat reflektál is erre a távolított énre, és részben épp a reflexió miatt távolitja: „’Vagyok’, ’belőlem’, ’rólam’, ’énvelem’, / Ez így együtt elég veszélyesen / Hübrisz-köze- li helyzet, ezt tudom jól, / [...] Csak hogy elegem van - vagy nincs - belőlem, / Mégis simán mondok ilyesmiket, / És meg se látszik rajtam, úgy lehet, / ’Rólam’, mondom, és te simán veszed, / Hogy így élen van tartva a beszéd, / Épp ebben a veszélyes tartományban”. Tá- volítódik, mert tudatosként mutatkozik itt meg a személyesség, mint választott stratégia. Ugyanakkor nagy invencióval aknázza alá a verseiben Kukorelly a romantikus költő pózait - ez is távolításként működik voltaképpen, a befogadó számára rendelkezésre álló előzetes tudástól való távolításképpen: „a költészet fontos dolog szép dolog / felolvasom a verseimet nekem is / jó nekem jó tényleg jó / szeretek fölolvasni sze. / Retem a verseimet felolvasni meg / prózát és utána beszélgetünk / ez egy ilyen kér- deznek-felelsz 25 / plusz áfáért tíz plusz áfa / vagy van hogy negyven plusz” (Hallgat szépen ül). A naplószerűséget - amelyet szintén a személyesség fontos műfajaként ismerünk - hasonlóképpen bontja le a kötet, különösen az Élet és nem ezeket ismételgetik című sorozatban. Itt egyrészt a folytonosság hiányával - például a felejtéssel - való szembesülés, az erre a problémára összpontosító beszéd mozdítja ki a műfajt és a naplóíró-pozíciót, másrészt pedig a hétköznapi cselekvésekben szétszóródó ént látjuk, és ezek a feljegyzett apróságok a szövegekben nem szerveződnek afféle céltudatos egységgé. Ugyanez a technika más téteket is nyer például az 1956 című versben - itt a visszaidézett gyermeki perspektíva helyez egymás mellé homályos érzeteket, összefüggés nélküli képeket. Itt is reflexióval zár a vers („Nyilván egy gyerek nem ért semmit. / Nyilván a felnőttek értenek mindent”) — amelynek az ambivalenciája lehetővé teszi számunkra, hogy a jelentéssel különböző modalitásokban is egyetértsünk, egyszerre bólogatva a manifeszt jelentésre és az ellenkezőjére. A napló nem visz közelebb a személyiség „titkához”, olyan ebben a konstrukcióban nincs neki (bár vágyott, zsigeri egésze azért van, lásd a szívről mondottakat) - de visszanézhető, és látszik benne például az, hogy „pár éve ugyanaz megy” vagy esetleg mégis cserélődik valami. A napló a „hibák” követésére is való, természetesen - felbukkan néhány történettöredék, ahol kapcsolatok alakulnak és szűnnek meg, bomlanak fel más emberekkel, nőkkel, barátokkal, ez is belefér némi keserűség kíséretében a „trial and error”-üzemmódba. A Kukorelly-költészet ebben a könyvben nem fordulatához érkezett, hanem nyugvóponthoz, a retrospekció helyéhez. Az újdonságot a változó élethelyzetek, a kert és még hasonló néhány elem felbukkanása jelenti - ez azonban nem hoz magával beszédmódváltozást. Ez itt nem is volna indokolt: a jól szerkesztett kötet továbbra is kiváltja az olvasóból a
