Irodalmi Szemle, 2011
2011/4 - ARC - Kulcsár Ferenc: Ideát és odaát (esszé Tőzsér Árpádról és Dusza Istvánról)
Ideát és odaát 67 De mi történt 1989 után? Mondjuk 2001-ben, amikor Pista felteszi a kérdést: kell-e az elérkezett szabadságban a költő, az író, a vers, a regény? A válasz: kell! Kell azoknak, akik szeretnek vagy szeretnének a mai írók, költők kortársai lenni. S nincs ebben a szándékban egy szemernyivel sem kevesebb szépség, mint a kortársi írói és költői létben - mondta Pista. Ám végül kifakadt: 1989 után megszegtünk ígéreteket, megszegtünk adott szót, és megszegtünk ugyanilyen könnyedén életadó kenyereket. Adtunk új szavakat, ígértünk forradalom után forradalmat. A szellemét. Ami ismét elmaradt, s uralkodik helyette a pénz és a butaság hatalma. Testvéreken, barátokon - mindannyiunkon. „Ma a költészet napja van. Lesz-e költészete a holnapi napnak?” - kérdezte Pista. Ha a költőkön fog múlni, mindenkor - válaszolta. Mert minden ellenkező híresztelés ellenére sincs válságban a költészet. Az olvasók vannak válságban, akik nem olvasnak, vagy nem olvasnak eleget. Vagyis: nem akarnak kortársai lenni kortárs költőknek, íróknak. Pedig nem kevés szépség rejlik olvasóként társul szegődni maiakhoz, akik között bizonyára ott rejtezik-készülődik már a 21. századi Babits Mihály, Krúdy Gyula, Pilinszky János. „Kortárs olvasónak lenni legalább annyi szellemet, alkotókészséget, befogadói kreativitást kíván, mint maga az alkotás” - vallotta Dusza István. Csupán a közlekedés iránya más ugyanabban az utcában, amelyben a magyar nyelv költői jönnek felénk. „Gondoljuk meg, barátaim: ők tudnak írni, mi pedig akarjuk olvasni müveiket!” Pista két évvel volt fiatalabb nálam. Most lenne hatvanéves. Én 1968-ban érettségiztem az „írók iskolájában”, a kassai ipariban, ő 1970-ben ugyanitt. Aztán mindketten a négytomyú, koronázó városba, Pozsonyba vetődtünk, s éltük az akkor már a Kreml által újrabolsevizált, perverz módon megregulázott fővárosban a szlovákiai magyar értelmiség jövőtlen és kilátástalan, ám dacos életét sok-sok olyan író, költő, szerkesztő között - is akiknek a csábítások, megfélemlítések és ígérgetések nyomán már nem volt erejük és akaratuk tiltakozni, s ezáltal már nem látták vagy nem akarták látni a szellemi terrort, az ember- és népellenes zsarnoki valóságot, mi több, már tulajdon sorsukat sem, olyannyira, hogy végül mindezt rendjén valónak ítélték, immár nem is tudatosítván, hogy nem szabadok. Márai Sándor írja, hogy ebben az „intemáltságban” elkövetkezik egy pillanat, amikor az egyéniség már nemcsak idomított, kondicionált fogoly egy erőszakos rendszerben, hanem önkéntes segítőtárs és cinkos, mert kiégett benne a szabadulás szükségességének utolsó tudatszikrája. Ez volt az ő „forradalmiságuk”, következésképpen akik nem hasonultak meg, nem hasonultak hozzájuk, ellenforradalmárok, jobb esetben burzsoá nacionalisták voltak. (A szlovákiai magyarok esetében már az is ellenforradalmi tettnek számított - és számít sokak szemében még ma is -, ha valaki nemes egyszerűséggel annak vallotta magát, ami, vagyis magyarnak. Következésképp magyarnak lenni Szlovákiában: bűn volt, nacionalizmus és árulás.) Nos, ebben a konszolidált világban Pista is, én is és mások is gyakran az asztalfióknak írtunk, mert ver
