Irodalmi Szemle, 2011
2011/4 - ARC - Kulcsár Ferenc: Ideát és odaát (esszé Tőzsér Árpádról és Dusza Istvánról)
68 Kulcsár Ferenc seink, kritikáink egy részét a lapok elutasították. Tóth Lászlót A múlt idejű Múlt idejű ember című verséért száműzték Szlovákiából, később az én Óriás arany-orgona és a Tompa-versem miatt meg akarták szüntetni az Irodalmi Szemlét. A felkiáltójeles ember című verseskötetemet pedig az elvtárs-írók feljelentései nyomán öt évig a könyvkiadó fiókjaiban hevertették gerinctelen, gyáva, nemzeti kisebbségük ellen ügyködő ügynökök. Talán nem szerénytelenség hát, s talán nem is istenkísértés, ha e személyes érintettségek kapcsán idemásolok pár mondatot Dusza István ama kis- esszéjéből, melyet 2001. április 11-én írt, írhatott (ellentétben az 1975-ös évvel), a költészet napján - egyik versemről, mely arról „tudósít”, hogy szép verset írni egyszerű: megy az ember az erdei örvényen át, keresve az örök hazát, miközben szívében kísértő öldököl, lelkében Isten tündököl, s csipkebokor lángol körben, a mélyünkben, százezer millió évünkben, így ha az ember, a költő szóra nyílik, világok nyílnak: égzengések, hegyomlások, népek és sorsok verset írnak. Pistának e versről írt vallomása is annak bizonyítéka, mennyire együtt élt - 1989 előtt és után is - a kultúrával, a frissen született szlovákiai magyar irodalommal, a költészettel, s alázatában is mennyire tudott örülni értékeinknek: s bizonyítja az alábbi idézet azt is, mennyire nem szerette a „kötelező szenvtelenséget, az előírt és elvárt tudományosság álarcát”, ahogyan ő maga vallja Zs. Nagy Lajosról írt monográfiájában az „el- mondhatatlannal” kapcsolatban; ő, Pista, mindvégig a nagybetűs Olvasó maradt, az irodalmi mü olvasása közben katartikus élményeket - dühkitöréseket vagy könnyekig való meghatódást - átélni tudó Olvasó, na és persze ezen vélemények lelkiismeretes Megvallója is: „Hosszú idő után a napokban ismét van - legalábbis számomra létezik - eseménye a kortárs költészetnek. - írta Pista 2001-ben. - így megint kortárs olvasónak tudhatom magam, olyannak, aki még meghatódik, talán meg is könnyez egy olyan verset, mint Kulcsár Ferenc Episztolába. Ettől költészetnapi lesz a legegyszerűbb szó is. Ha van egyáltalán egyszerű szava annak a nyelvnek, amelyből a legmagasabb rendű nyelvi szépség vétetik a magyar olvasónak. Kulcsár Ferenc kortársunk, nem mindennapi költő, éppen ezért tartom megtiszteltetésnek, hogy olykor kezet foghatok vele, hogy szemébe nézhetek, hogy megkérdezhetem tőle, jut-e ideje a szerkesztés robotja mellett a költészet Istentől való világosságára. Azért emlegetem éppen őt, mert ismét neki köszönhetem azt a kortársi élményt, amelyhez hasonlótól valamikor a hetvenes évek közepén itt a fővárosban egyedül botorkálva, egyik verseskötetével csordultig telt a lelkem. Az Episztola manapság ugyanazt jelenti számomra, mint jelentette az Emelje könnyű szél 1975-ben. A szavak mások, az üzenet, a szenvedély és a látomás ugyanaz.” Dusza István április 12-én született. Az istenek vagy a Párkák apró hibát követtek el, ezért nem 11-én, a költészet napján látta meg a napvilágot, fájdalmasan rövid életét mégis a kultúra, a színház, az irodalom, a költészet nagyköveteként élte le, szigorával, jogos indulataival valamennyiünket erősítve a hitben, hogy a történelem, mely bennünk, a mélyünkben, százezermillió évünkben alakul, képes világra
