Irodalmi Szemle, 2011
2011/4 - ARC - Kulcsár Ferenc: Ideát és odaát (esszé Tőzsér Árpádról és Dusza Istvánról)
66 Kulcsár Ferenc költőnek lenni.” Tíz évvel ezelőtt, 2001 áprilisában, a költészet napján ütötte le a magyar nyelv „kétszázezer billentyűs aranyorgonáján” e szavakat Dusza István. Kitűnő kisesszéjében - Mai költők kortársának lenni — arról értekezik, kell-e még a vers bárkinek is, van-e olvasója a kortárs költőnek, mondjuk úgy, mint a 18-19. század íróinak, költőinek volt olvasója a polgárság; az a polgárság, amely nemcsak hálás volt az íróknak és a költőknek a meghirdetett és megteremtett felvilágosodásért, hanem még bátorította is őket a humanista eszmék terjesztésében... Száz évvel később mindez megváltozott: Kosztolányi, Babits, Móricz számára az olvasó arcát már „ködfátyol borította”, hiába érezték ezek a költők és írók az irodalmat „evangéliumi” híradásnak, és hiába volt számukra az Irodalom egyszerre , játék és liturgia, összeesküvés és mesterség, eleusisi szertartás és cinkosi vérszerződés”. Különös módon - ahogy Márai Sándor írja - a kispolgári, dzsentri és arisztokrata Magyarországgal ellentétben a Felvidéken és Erdélyben, az elszakított országrészeken ekkor - Kosztolányié^ Babitsék, Móriczék idejében - még élt egy értelmiség, amelynek számára a trianoni évtizedekben, kisebbségi sorsban is életigény volt a jó magyar könyv... De aztán, 1945 után, sok minden megváltozott. Nyugaton a „kommercioná- lis-indusztriális civilizáció többnyire a tömegízlést kielégítő tömegárut követelt az írótól”, a Moszkva által gyarmatosított és bolsevizált Kelet-Európábán pedig az történt, ami történt: időszerűtlennek minősítettek szinte mindent, ami nemes és polgári érték volt a nemzetek irodalmában, kultúrájában - szellemi sivárságot, lélektelen pusztaságot teremtve; az Isten se tudja, mit takaró szocialista realizmus meghirdetői által kinevezett „csürhe csaholt az agorán: irodalmi kapcabetyárok, világnézeti bárcával sétáló ripőkök érdemes írók, festők, zeneszerzők életművét a nagy nyilvánosság előtt lepiszkolták, nemes erőfeszítéssel, végső áldozattal készült alkotásokat odaköpött mellékmondatokban rondítottak le”. Aztán - a szabad sajtó, könyvkiadás megbénítása után, elfoglalván „ezek”, e megalkuvó, „kommunista” írók a magyar, cseh, román, lengyel Parnasszust - elárasztották a könyvtárakat, könyvesboltokat, iskolákat „kuláknyelő trilógiákkal”, a tébolyult új undokokat „szexuális felajzott- sággal ajnározó” versekkel, „művekkel”, melyek lihegve, orgasztikus önkívületben dicsőítették azt a Pártot, azt az eszmét, mely elvette az emberektől nemcsak a magántulajdont, a szólás- és lelkiismereti szabadságot, a jólétet, a karriert, hanem a legelemibb emberi rangot is, azt, hogy a maguk hite szerint legyenek emberek. „Szabadságról” szajkóztak azok a zsarnokok, akik megfosztották a magyar, cseh, lengyel, román társadalmat a szabadságjogoktól, s ami a szégyen, írók, költők egész nemzedéke - tisztelet a kivételnek - „kengyelfutóként beállt abba az irodalmi versenybe, ahol izzadt verslábakkal loholtak” nyomorult módon, szolgaian ünnepelni ezeket a zsarnokokat, nem azt írván, amit ők gondolnak, hanem azt, amit a zsarnok gondol. S miközben megedzették az acélt s a Sztalinyecek mély barázdát szántottak, nemcsak a frissen támadt igricek és antibárdok, hanem még a pacsirták is csasz- tuskákat csettegtek a búzamezők fölött, éltetve az új Eduárdot, Dzsugasvilit, a papból lett hat lábujjú antikrisztust és zsarnok konjunktúralovagjait...
