Irodalmi Szemle, 2011
2011/1 - Iancu Laura: Egy késő szeptemberi napon aztán (regényrészlet)
24 Iancu Laura A látogató, akinek volt hozzá szeme, azt is láthatta, Irma asszony rendre csak az uráról érdeklődik. - Reá maradt a sok munka, napestig nem látom, egyiket végzi, kezdi a másikat, egymaga emelget mindent, Istenem, mi lesz velem, ha baja esik! S úgy várta volna, hogy valaki azt mondja neki: O, hadd el, Irma, cseppet se búsulj, a minap is Elvira segített Deminek lerakni a fát, a menyecske olyan szíves, még jól is áll nekik együtt fogni a dolgot, tudod, hogy semmi nincs meg magától, volnál inkább hálás, Irmus, hogy a dolog elvégeztetik! Szakadt szét a feje Cikónénak az át- kos gondolatoktól, amiket soha senki el nem beszélt neki, csak ő maga mondogatta magában oly biztosan s kitartóan, mintha egyéb nem is történne, s nem is volna lehetséges a világon. Valóban, Cikó Demi mindennapjai már nem Irma szeme láttára teltek, az asz- szonynak csak annyi jutott, amit Cikó Demiből egy-egy este ki tudott szedni, ha egyáltalán egy szobában aludt vele, s ha Istán nem aludt el még vetkőzés közben... Mert olyan is volt... Kis idő múltán azonban Irma kénytelen volt azt érezni, hogy bizony egy harmadik világ is keletkezett, ami őt a legeslegjobban izgatta, s bár az ellensége volt: egyedül az, a harmadik világ tartotta életben. Az egyik világ az volt, amit ő szalmaágyára lakatoltan gondolt el és érzett, ahová a hírek töredéke, ha csak másod-, harmadkézből is, de csak-csak eljutott hozzá. A másik világ, amit Cikó Istán beszélt el neki, a harmadik világ pedig maga volt a valóság, amit ő nem ismerhetett, s ahol neki már nincs helye... Ereje is csak ahhoz volt, hogy kifundálja: miként tehetne szert egy olyan látócsőre, amin keresztül figyelhetné Cikó Demi mozdulatait, egy kötél is kellene hozzá, amolyan hám, ha valami nem tetszik, megrántja a kötelet, és Cikót máris letéríti a téves útról. Elhatározta, nagybetegnek tetteti magát, egy pillanatig sem maradhat egymaga, ha nincs, ki hozzá szaladjon, amikor kiált, első rosszullétkor belehal, s az annak lesz a nagyvétke, aki megtagadja tőle az egyetlen orvosságot: a szolgát. — Péter mán úgyis kinőtte a nyájat... egész álló nap csak játszadozik... elvezetné idehaza a gazdaságot... amíg alszom, építené az istállót, kendnek is elkelne a segítség, Istán, kendet is utolérték az esztendők, nem a műhelyből kell a cintaram- ba vonulni! — javasolta Irma az urának, határozottan, nagy igyekezettel, mintha rabszolgához beszélne, ki hosszú évek óta várakozik a szabadulásra. — Éppen most érkezik gondját viselni a gazdaságnak, mikor ágyra jutott? - szólt Cikó Demi, nem éppen olyan hangon, ami egy jajgató feleség szívéhez illő lett volna, de ez a viselkedés nem volt szokatlan Cikó Demitől. Ha akart, tudott kedves lenni, de valami miatt az az egy dolog nem állt rá a kezére, de még a szájára sem, nem hogy a szíve lett volna olyan fajtából való. Talán mert, ebben a világban legalábbis, a férfinak nem illett nyájas arcot hordani. Ha kacagott is a férfi, máson kacagott, azzal is fitogtatta fölényét. A férfi minden helyzetben katona, katona, aki véd, harcol, biztonságot teremt, ha kell, persze öl, neki még azt is szabad, s ha elég ügyes, büntetlen megússza. A férfi, ha beteg is, férfi. A férfi részegen is férfi.
