Irodalmi Szemle, 2011

2011/1 - Iancu Laura: Egy késő szeptemberi napon aztán (regényrészlet)

Egy késő szeptemberi napon aztán

25- Ha kicsinek látszik ide az ágyhoz a nyáj, megveszem Mártonná kecskéit, hadd fusson a szolga lélekszakadtig, s hátha még Irma is jobban leszen tőle! Az istálló fala mán’ hányadik napja, hogy szárad, nincs mit azon tovább dolgozni! Az én keresztemből pedig ne akarjon lefaragni Irma! - mondta Cikó Demi, s kicsit tán meg is lepődött magán, nem szokott ő ily hosszadalmas okfejtésekbe bocsátkozni. Két szó untig elég volt, akinek van esze, az egy szóból is ért, akinek nincs, annak meg úgyis hiába fújják, hiába rágják meg a szót, nem fülik hozzá a foga.- Mán hogy venné, kend, meg Mártonná kecskéit?- Tegnap este is itt járt, maga kínálta, fél áron adja, csak szabaduljon.- Adja ő, adja, tán érthető is, hogy a kecskék helyett az urával akar foglalkozni, de mit szól hozzá Márton?- Úgy lehet, megküldte telegramba az engedélyt! Tudom is én, mit akarnak a halottak?- Csakhogy Márton nem halott!- De nem is élő?!- Nem hallotta éjjel a harangszót?- Nem nekem húzták, ha húzták!- Harangoztak, mikor átlépte a faluhatárt! Istenem... be boldog ember lehet most...!- Aztán ki tréfálta meg így kendet?- A szolga! A szolga hallotta a harangszót. Feltűnt neki, hogy kakasszó előtt csak bajban szokás harangozni, futott is mindjárt a haranglábhoz, hátha segítni kell. Ott mondták.

Cikó Demi megrémült.

Ha szóba elegyedett, csak akkor ült le, mikor más ember házában volt, ha vendégeskedett. Odahaza: dolgozott, evett, és aludt, ülni még az asszony se látta soha. Akkor, ott, Irma betegsége óta először az ágy szélére ült. Szíve meglágyult, mintha viaszból volna, mintha tűzre dobták volna: égett, sajogott.

Falábú Márton Cikó Demi jó barátja volt, testvér helyett testvére, apja helyett apja. Amikor besorozták és elvitték a háborúba, mintha fél szívét szakították volna ki, s az idő múlásával csak hatalmasodott benne az üresség. A búcsú pillanatában egymás szemébe néztek. Egyik sem szólt, egyetlen neszt, egyetlen rezzenést sem lehetett hallani, és a néma tekintetek mintha azt jelezték volna: a két férfi azzal marad, amit akkor, ott, egymás szeméből kiolvasott. Cikó Demi szoktatta magát a gondolathoz: Márton nem a háborúba ment, Márton a legtávolibb helyre költözött, ahová ember költözhetik... És Márton is azt látta Demeter tekintetében, hogy Demi maradt, a legvédetlenebb helyen maradt, hol ember lehet: a világban.

Egyazon sors várt rájuk.

De a szél még egybegyúrjtheti egyszer poraikat...