Irodalmi Szemle, 2011
2011/4 - IRODALMI SZEMLE - Tőzsér Árpád: Károly Róbert lyuksógora (napló)
20 Tőzsér Árpád régmúltam, boldogult-boldogtalan ifjúkorom Gömörországa. A Budapesten tanuló felvidéki egyetemisták lapocskája (Tiszavirág), Gömörország címmel különszámot adott ki, s a szerkesztők engem kértek föl a bevezető megírására. A különszám megjelent, itt van a kezemben, s míg lapozgatom, kétszer is elérzékenyülök. Bárczi István, a hatvanas években ígéretesen induló, de később elhallgató költő az 1987-ben, Tornaiján fiatalon agyonvert festőt, Dúdor Pistát siratja el újra. (Dúdort egyébként, akárcsak az én Géza nevű testvérbátyámat, egy gömöri előember, egy trolglodita gyilkolta meg.) Bárczi epicedionja darabos ritmusú, torokszorító szabad vers, úgy rázkódik, mint a zokogó ember teste. S nekem is telefut a szemem köny- nyel. Nem Dúdor miatt, hanem a Bárczi-szöveg szépsége, az akaratlanul az én múltamat is megidéző ereje miatt. Dúdort, míg élt, kötekedő, kicsit bolond krakélemek tartottam. Most, hogy már nem él, s már csak emlékeimben dühöng, provokál, festi zaklatott képeit, életének „más távlatot ád a halál már”: látom, hogy permanensen őrjöngő személyiségét, műveit csak az elöregedett, lepusztult, elvadult szülőföldből, a félig immár a nomadizálással éppen csak felhagyó cigány törzsek lakta gömöri tájból, annak sötét, drámáiból lehet megérteni. S annak csoda voltát is egyszeriben felfogom, hogy néhányunknak sikerült otthonról elmenekülnünk, s így túlélni a szülőföldünket! S csodálkozom, hogy vannak, akik úgy is életben tudnak maradni, hogy nem menekültek el a tájból, hogy a mai napig is ott élnek, dolgoznak, küzdenek, írnak, alkotnak. Szászi Zoltán, a másik „gömörországi” költő, ugyancsak a Tiszavirág mellékletében, számba veszi a Gömörből elszármazott írókat, költőket, alkotókat, köztük engem is. A hazai kritikai és egyéb reflexiók elolvasására nem mindig jut időm, mi az oka, hogy most ezeket az írásokat, gyilkos szülőföldem e torokhangjait is betűről betűre elolvasom, s közben komor megin- dultságot érzek? Igaz lenne talán, amit a lap bevezetőjében magam írok?: „...mindig van egy Gömörország, egy hely, amely éppen konkrétságával köt a kozmoszhoz bennünket.” Valószínűleg ebből a fájó kozmikus kötődésből sikerült valamit megragadniuk a lap szerkesztőinek, B. Kovács Istvánnak, Szászi Zoltánnak, Juhász Dósa Jánosnak is. S ez hajtott könnyet a szemembe, többször is. December 29. A rádióban (Kossuth Klub) Szilágyi Ákos elmélkedik: Max Weber szerint a reformációval a kapitalizálódás szelleme áramlott be a kereszténységbe. Az ortodox államokban viszont nem volt reformáció, következésképpen ott a kapitalizálódás, a modernizáció problematikusabb. Individualizmus, pénzközösség, világi etika - ezek a nyugati civilizáció alapjai, s erre a „világiasságra” az ortodoxia képtelennek látszik. Közösségi tradíciói (nemzet, család, faluközösségek stb.) stabilabbak, mint az induvidualizmusra esküdő nyugati államokban, de a jóléti állam az ortodox kelet számára még csak a jövő zenéje. - Kérdés: „zene-e” egyáltalán a jóléti állam? Ha Rómát és Bizáncot s a későbbi reformációt és az ortodoxiát a kettévált kereszténység másfél ezer éves bilanzára dobnánk, valóban nem tudom, merre billennének a serpenyők. Az egyik világrendszer rejtve tömeggyilkol, a másik egyre nyíltabban, újabban már iparszerűen. Melyikben boldogabb
