Irodalmi Szemle, 2011
2011/1 - Iancu Laura: Egy késő szeptemberi napon aztán (regényrészlet)
IANCU LAURA Egy késő szeptemberi napon aztán (Regényrészlet) Cikónéval is megtörtént a szerencsétlenség. Cikó Demi egy ideig ott járt-kelt a ház tájékán, még fütyölni is hallotta, aztán odalett, mintha a föld nyelte volna el. Cikó- né előbb csak rikoltotta: Istán, jönne egy cseppecskét segítni, nem látom bédugni a cérnát a tü fokába, aztán már az ablakon is kinézett, vajon nincs-e a műhelyben, tán valami szerszámmal zakatol, az süketíti így meg. Bekukkantott az istállóba is, még a kúthoz is odament, belenézett, a víz hullámzón tükrözte kerek arcát. Örökké szólt, itt és itt találom, tudtom nélkül még a baját sem végezte el! - vette számba az asz- szony. Aztán, mint régről lappangó felismerés, eszébe jutott a szomszéd menyecske. Elvira. Tág mellkasában szíve vadul vert, egyre szaporábban szippantotta a levegőt, a levegő meg csak fogyott, aztán az ajka is száradni kezdett, nyakán violakék foltok jelentek meg, s egyre terjedtek terebélyes testén. Cikóné a csűr irányába fordult, bizonytalan lépésekkel közeledett a pajta falához támasztott létra felé. A hiúból minden szomszéd udvarára belátni, jól látszik onnan Elvira háza is, akár egy nagy nyitott könyv. Jöttek az árusok.- Fakanál, tekenő dióér’, fuszulykáér’, gabonáér’! - kiáltották a kapuban, de Cikóné aligha hallotta a szavakat. Annál erőteljesebb volt a lélekhang, amit a félelmei csiszoltak, és egyre hihetőbb, egyre hallhatóbb volt az, amiről valójában hallani sem akart. Mégis, természetesnek érezte, hisz annyiszor elgondolta már, annyit képzelgett már a dolog felett, hogy maga sem tudta, mi a valóság. Cikó Demi is kiabált utána: kerüljön elő, hová veszett úgy el, gágognak a majorságok! - de az asszonynak még az ismerős is ismeretlennek hangzott, vagy még annak se. A hiú szélén ült, vastag lábát lógatta a levegőbe, himbálózott, súlyos testét előre-hátra ringatta, rendületlen nézett, nézett a szomszéd tornácra. Szeplős szemhéja tágasra nyitva, lesett, mint a vadász, ki évek óta arra várt, hogy zsákmánya megadja magát. Lehetett az még infarktus is, de Cikó Demi csak annyit mondott a faluban: asszonya megbotlott, a létra tetejéről esett le, összetörte magát. De még ha nyomorékul is, maradna meg, azzal is beéri, ha valaki csak szuszog mellette. Cikóné azon az állásponton volt, hogy semmire nem emlékszik, jobb is nem beszélni róla, látogatókat is csak vasárnap fogadott. Sajnáltatni szerette ugyan magát, de örökké ügyelni kellett a szájára, el ne szólja a dolgot. Jól tudta, hogyan esett meg a baj, azért oly nehéz neki most úgy tenni, mintha tudja is ő, mi történhetett... Bárcsak meghalt volna, meddig kell még élni, eleget dolgozott, éljen s dolgozzon más is, éljen, aki élni akar, ő ugyan már megelégelte.
