Irodalmi Szemle, 2011
2011/2 - SZOMSZÉDSÁG - Kiss Gy. Csaba: Kik voltak azok a magyarónok?Az asszimiláció szlovák regények tükrében (tanulmány)
50 Kiss Gy. Csaba Ján Čajak (1863-1944) 1909-ben jelentette meg A Rovesný család (Rodina Rovesných) című regényét. A szlovák regénytörténet kontextusában némiképp anakronisztikus jelenség ez a mű, írója széles társadalmi tablót próbált készíteni a századelő szlovák társadalmáról (parasztoktól, falusi kiskereskedőktől az úri osztályig), de alakjai gyakran sematikusak, a regény túlságosan didaktikusra, tézisszerűre sikerült. A falusi kereskedő családjának történetében az úri középosztályhoz való alkalmazkodás egyben asszimilációt, magyarosodást jelent, s ezzel magyarázza az író a két fiatal Rovesný tragédiába forduló sorsát Mindkét regény a realista konvencióhoz sorolható abban az értelemben, hogy a bennük ábrázolt világ az objektivitás szándékával készült. Megjelenésüket több mint két évtized választja el egymástól, ám esztétikai hiányosságuk ellenére is értékes anyagot kínálnak az asszimiláció társadalom- és mentalitástörténetéhez. Az asszimiláció jelenségkörének meghatározó kulcsszavai a szlovák kultúrában a „národovec” (nemzethű szlovák, szlovák hazafi), illetve a vele szemben álló „vlastenec” (hazafi, a magyar állameszme híve), aki gyakran „odrodilec” (elfajzott szlovák)5 A felföldi társadalom két, egymástól elkülönülő csoportjáról van szó. Tibor Pichler szlovák történész a következőképpen írja le a két kulturális közösség viszonyát: „Az egész magyarországi társadalomban a nem magyarok által lakott vidékeken »magyarónok« (asszimiláltak) és nacionalisták vetélkedtek egymással. Mindkét csoport ugyanabból a nyelvi közegből származott, de más-más álláspontot foglalt el a hivatalos nacionalizmussal szemben. Egy bizonyos »nemzethü társadalomról« beszélhetünk, amely a hivatalos magyarországi identitással szemben állva képviselte a szlovák nemzet politikai elismerésének a célját.”6 Tegyük hozzá, hogy a felföldi városokban élt persze német és magyar anyanyelvű lakosság is, és a két föltételezett csoport között léteztek etnikai-anyanyelvi tekintetben köztes rétegek, továbbá kettős identitá- sú személyek. Hogy a két egymással versengő - nem egyenlő helyzetben lévő - nemzetté válási modell képe nem elegendő az asszimiláció és a kultúraközi vi-szonyok bemutatásához, azt éppen regényeink anyaga is bizonyítja. Seberíny történelmi távlatban, a szabadságharc végétől kezdve mutatja be az eseményeket. Az önkényuralom idején még a haza (a Magyar Királyság) és a szlovákság egymással harmóniában van. Egy kisváros névnapi vacsoráján hallhatjuk az egyik szereplő szájából a tósztot: „Na zdar našej ubiedenej vlasti a na zdar verným slovenským junákom” (Szenvedő hazánk és a hü szlovák ifjak boldogulására).7 Később viszont, amikor a regény Znió váralj ára kalauzolja az olvasót, a szlovák nemzeti mozgalomra fatális következményeket hozó 1874-es évben, a helyi vendéglőben egy Szuhányi nevezetű „odrodilec” (eredeti nevét is hozzáteszi a narrátor: Suchári) szlovák társaságban a következő pohárköszöntőt mondja: „Na zdar našej uhorskej vlasti, na zdar Maďarom !” (Magyar hazánkra, a magyarok egészségére!) Egy fiatal turócszentmártoni ügyvéd így válaszol neki: „Egészségükre, de ugyanakkor Szlávia hü fiainak szintén egészségére!”8 S ezután vita kezdődik kettejük között, s a végén az ügyvéd, aki a közös haza örökségére hivatkozik, hozzáteszi, ha a
