Irodalmi Szemle, 2011
2011/2 - IRODALMI SZEMLE - Varga Imre: Reggelnapló
36 Varga Imre Idegen voltam mindenütt. Ebből az idegenségből települtem át ide, az ismeretlenbe. (S ez lett az otthonom. Az otthonaim.) Mert nem tévedtem el, bár tévelyegtem. Voltak barátaim. Segítettek. Az albérleti kallódások után lett lakásom. Keresték a társaságomat. (S én közben megtaláltam e világ idegenjeit: a hajléktalanokat, a drogosokat. írtam róluk Az egyikük nevetve mondogatta: Túlélni, ha beledöglök is!) Bő negyedszázada én is többet tudok a válságokról, s a bennük rejlő mérhetetlen energiáról. Hogy válik egyszerre érvénytelenné, amit megéltem, ismertem és meg írtam. S hogy saját történeteimhez sem jó ragaszkodnom. Akivel a vers, az élet csak megesik, az szabad. Közben odakint az ereszcsatorna alatt megtelik a vödör, kimegyek, s áttöl- töm egy tárolóedénybe. Szükség van szárazabb napokon az esővízre. A versre is nyilván. Hogy megtartsam magamat. S a világomnak értelme legyen. Úgy érzem, alkatomhoz képest is túl magányos vagyok. S ezt érvényteleníti máris egy utcai kiáltás a szomszéd udvar mélyébe: A táskád ott maradt nálunk! A magányosság érzése elmúlt. Az ablakom nyitva. Az esővízzel telt vödröt ürítem ki megint. Eső lettem a leírásból kimenve, vashordó, vizeskanna, sár, csatorna, éti csiga, majd gyufalobbanás, füstölőillat, berregő teherautó, feketerigó. A belső alakítás, ami aztán ilymód papírra kerül. Tegnap délután szlovák-magyar költőtalálkozó. Hosszan, vontatottan, unalmasan akadozva és darabosan; Szent Habakkuk, mennyi szólam! Az érdemleges, hogy ilyen alkalom is jó az önmegfigyelésre. Jó volt sétálni késő este hazafelé Piliscsabáról, míg meg nem áll mellettem autóval valaki. Autószerelő. Sársisápra, haza megy Budapestről, ahol a műhelye van. Kék zubbonya iszonyúan hajkorpás, s az ülésen mindenütt újságok („Odabaszom őket, hogy közel legyen”), ezeket most a kezembe nyomja, hogy fogjam a kupacot, amíg ő helyet teremt. Hazaérve még megöntözöm a paradicsompalántákat, salátát készítek, s olvasgatok. 2 A szóbahozhatóság kevés. A muskátlik pirossága a virradatban, az állólámpa perce- gése és a várakozás bennem, hogy a fél ötöt jelezze a közeli templom órája. Két ütés a csendre, a szendergő szívre. Eszembe jutnak a tegnap szédületéi. Pénztárca nélkül indulok el otthonról, s a buszmegállóban, a padra tett táskám felé sietve nekikoppanok az oldalfal üvegének. Mintha gondolatoknak, szavaknak ütköznék, nem látva, hogy köztem és a külvilág közt vannak. Nagyot koppan a homlokom, s bár fájdalom nincs, az ütközés megráz, fölébreszt. Az átláthatóság is megakaszthat. A múlt héten még nem volt itt üveg s most milyen nyilvánvaló! Ami a szemnek nem akadály, mert átlátható, a testnek viszont igen. Talán észre sem vettem volna, hogy a megálló oldalát beüve
