Irodalmi Szemle, 2011
2011/2 - IRODALMI SZEMLE - Varga Imre: Reggelnapló
Rcggclnapló 37 gezték, ha átmentem volna rajta, s a túlsó felén kilépek épen, mintha egyik pillanatból a másikba jutnék. Megállók Csillaghegyen, egy órácska szauna, úszás a meditáció előtt. Szentendrén még kevesen vagyunk: a ház két lakóján kívül még hárman. A többiek majd később érkeznek. Itt a télikertben szúnyog zilikél, fölöttem a nagy japán gong, a falap (japánul: han) a nagy klopfolószerü ütővel meg a szobakerékpár. Tegnap a meditáció után vagy tíz percig nyomtam a pedálját. Egy fülcimpámra erősített érzékelő révén kijelződik a szívverés (a pulzusom) meg a ledolgozott energia. 10 kcal-t tapostam le az olívaolajas paradicsomból meg a mozarella sajtból. A mediterrán jellegű villa fehér falán belül a kerti parkolóban két személykocsi, s míg ezt leírom, odakint az utcán fölberreg egy teherautó motorja, zörög egy darabig a ház előtt, majd leáll. Ajtócsapkodások. Tisztálkodás. Lemosom magamról az álmok hím- meg kínporát, helyettük ásványi hintőpor kerül a hónaljba meg a lábujjak közé. Észreveszem, hogy a lámpa a csökkentett fényerő miatt még mindig pcrceg; lekapcsolom. Már elegendő a fény ahhoz, hogy lássam a soraimat (a sorsomat). Van itt valaki? A német nyelvlecke egyik példamondata idehangzik. Van itt valaki? (A toronyóra ötöt kondid.) Valaki-e, aki a hangzókat hallja s a fénylőket látni véli s a történéseket szavakkal illeti, kivonatolja. (Távolról vonatkattogás.) Valaki vagyok-e vagy csak a körülményeim középpontja, aki névvel jelzi magát. Vagy inkább a bent körülményei ez a valaki? A térdemen billegő jegyzetfüzet, a szürke indiai gyapjútakaró, a szombat kora reggeli kisváros csendje, az átrobogó teherkocsi zaja, a macskakő mintázata e dübörgés alatt, a szavak, amikből a sokféleség megteremtődik. Ami a szavakon, gondolatokon túl: tagolatlan. Csak a szándék, az elfoszlott álmok, az éjszaka elmerült képei, a kaszáskút legmélye, a ledobott ruháim, tót kalapom a verem félhomályában, s én az ajtó mögé rejtőzve várom, hogy az őreim belépve meghökkenjenek: nincs itt senki, csak az üres táska, a cipő, a gazdájuk már odalent a (csend) kút(já)ban, vagyis hogy már ő sincsen, mert ahol van, az a nemlét; ők nem is sejtik ezt a (képzeletbeli) rejtőzést, nem hallják a szavaimat, nem tudják, hogy vagyok. De van-e, ami csak képzeletben? Ez így mese, s mintha az én valóságom volna. S ebből egy-egy mondat idejéig az enyém is lesz. S máris továbbadom. Vagyok-e mindehhez én? Van-e én? Most sejlik valami biztonság. Most, hogy nem vagyok magammal gálád, mert felébredtem idejekorán, sőt virrasztók, el-elszundítva pár percre fél négytől, várva az időt jelző kondulásokat. De amikor nagyon én vagyok, a gyengeségeim, esetlegességeim ordítanak rólam, belőlem. Ami ennek teret ad, az a tagolatlan tudat; s ezt most nevembe, formámba zárva élem, történeteimben. Hé, van itt valaki? Kicsoda kérdi? Kicsoda ír? Ki ha olvassa?
