Irodalmi Szemle, 2011
2011/11 - SZEMLE - Szalay Zoltán: A gyatraság dicsérete (Veres István: Galvánelemek és akkumulátorok)
Szemle 65 groteszk attitűdhöz vezethetők vissza. Veres István prózáját olvasva leginkább két alapvető módszert figyelhetünk meg: az intertextualitást, szövegszerü- séget és irodalmi paródiát előtérbe helyező stílust egyfelől, illetve a nyers groteszk humor erős jelenlétét másfelől. Az előbbi túlhangsúlyozásától óvná a szerzőt Fried István, aki a Szlovákiai magyar szép irodalom 2010 című antológia kapcsán elmélkedett Veres István prózájáról a Tiszatáj 2010. novemberi számában (Fried István: „Sorra megnevezünk minden olyat, amire van szó” [Szlovákiai magyar szép irodalom]), kifejtve, hogy „a lendületes és kíméletlen előadás nem győz meg teljesen arról, hogy a szerző nem egy lejáróban lévő prózapoétika kliséivel él, és talán túlságosan is megelégszik a kézenfekvőnek tetsző nyelvi fordulatokkal”. Fried István azonban mindössze a 2010-es antológiába beválogatott Veres István-opu- sokról alkothatott véleményt, nem ismerhette azt az egész anyagot, amely Galvánelemek és akkumulátorok címmel 2011-ben látott napvilágot a Kalli- gramnál. (A pontosság kedvéért meg kell itt jegyeznünk, hogy a Szlovákiai magyar szép irodalom 2010 című antológia három Veres István-szöveget tartalmaz, A tésztaember felemelkedése és bukása, a Sajtra mindig kell pénz és a Nyugdíjasok a ködben címüeket; Fried István az említett kritikában ez utóbbit elemzi bővebben). A teljes anyag nem túl terjedelmes, mindössze száztíz oldalnyi; három ciklusba (A ködben, Aknamunkák, Legendák) osztva tizenkét, nagyjából egyforma terjedelmű novellát tartalmaz. A cikluscímek igyekeznek rávilágítani a Veres István-próza jellemző jegyeire: a ködösítésre, a hagyományok aláásására, illetve a fáradhatatlan legendagyártásra. Ugyanitt utalhatunk a gyatra írás jellegzetességeire is: mindent ki- és szétbe- szélhetőnek tart, nem ismer tabukat, és irt mindenféle pátoszt - ezzel együtt pedig mindenféle ideológiát. S hiába tarthatjuk idejétmúltnak a tabudöntögető retorikát, az ideológiaellenesség legiti- mizálja ezt a stílust, már ha sikerül hozzá megtalálni a megfelelő formát. Veres István a Galvánelemek és akkumulátorok szövegeiben gördülékeny nyelvet hoz működésbe, a formát tehát mindenképp uralja. Nyelvkezelése jellegzetes, markánsan és jókora adag humorral helyezi a figyelem középpontjába a szöveg megalkotottságának kérdését, a narrátor esetlenségét. Nagyon eltaláltak egyes elbizonytalanítási trükkök, amelyek egyes esetekben még a kisebbségi irodalom létének kérdésére is finoman rájátszanak („Mari is, én is veszprémiek vagyunk, ám a Veszprém nevet itt csak megtévesztésként használom, a város, amelyről szó van, valójában Érsekújvár”). Minden (anti)hőse és narrátora afféle esetlen szent: nem véletlenül fordulnak elő nagyszámban a kötetben biblikus és egyháztörténeti utalások, általában alaposan kiforgatva; a szerző egyik kedves eljárása a blaszfémikus motívumok alkalmazása. A Nyugdíjasok a ködben például egy Jézus életéről szóló elképzelt filmbe helyezi a narrátort, aki kifejti, hogy szerinte „(A)z ilyen kalibereknek, mint amilyen a Jézus is volt, megvan az a tulajdonságuk, hogy bármibe fognak, tapad hozzájuk a pénz,
