Irodalmi Szemle, 2011
2011/11 - SZEMLE - Szalay Zoltán: A gyatraság dicsérete (Veres István: Galvánelemek és akkumulátorok)
66 Szemle amiben ugyanakkor képtelenek örömüket lelni. Ez az ő nagy tragédiájuk, hogy úgy kell leéljék az életüket, hogy ujjal mutogatnak rájuk”. Stb. Ugyanezen novella végén aztán eljutunk egy meglehetősen kíméletlen Márai-paródiához: a narrátor utazásának célját így foglalja össze: „A régimódi vendéglő régimódi pincéreinek felügyelete alatt két szenilis vén fasz kielemzi a harminc évvel ezelőtt történteket - pontosabban azt, amire még emlékeznek -, mindezt lassan, tempósan, amíg az asztalon a gyertyák csonkig égnek.” Felvetődhet a kérdés, nem keveredik-e kissé anakronisztikus polémiákba a szerző, amikor ilyen hevesen „felveszi a harcot” az irodalmi kánonnal. A kortárs irodalmi közbeszéd egyértelműen sokkal nyitottabb annál, mintsem hogy megbotránkozzon az efféle paródiákon. Kissé talán eltévesz- tettnek minősíthető a szerző azon elgondolása is, hogy ha recenziót ír saját kötetéről (Veres István: A semmi erőltetése. Új Szó, 2011. július 9.); valóban közfelháborodást válthat ki, ahogy erre a cikkben ironikusan utal („Az pedig, hogy saját kötetéről ír recenziót, irodalmi hagyományunkhoz méltatlan, továbbá mélyen elítélendő”). A szerző egyébként kifejezetten szellemesen vesézi ki saját kötetét a cikkben, sikeresen viszi tovább magának a kötetnek a mindent kifigurázó nyelvét (e recenzió írója nem vállalkozna hasonlóan bravúros eszme- futtatásokra), ám a cikk zárása laposra sikeredett. Lehet, hogy a recenzió jól sül el, ha az öniróniát még egy szinttel fel- jebbre helyezi, kifigurázva magát a recenzióírást is, ebben a formában viszont - tehát amellett, hogy ez tabudöntögetésnek, polgárpukkasztásnak meglehetősen szegényes — nem világos, mért volt rá szükség, hogy ő maga írjon a kötetéről recenziót. Amikor Veres István nem erőlteti irodalomparodisztikáját s az egymást olykor kioltó poénokat, hanem előtérbe helyezi az egyszerű ember tudatáramlását (s azt a bizonyos termékeny groteszket), sziporkázik. Megkapó például a Nyugdíjasok a ködben narrátorának egyik „feleszmélése”, amikor is a vonat- fülkében vele együtt utazó idős „gulyáskommunistákkal” szembeni ellenszenvét ecseteli: „Ha tudnák, miket gondolkodom itt össze, alighanem helyben ki- véreztetnének, mint egy áldozati kost.” S hogy mennyire nem egysíkú a kötet szövegvilága, arról leginkább talán a Gátlástalan fokhagymaevők című novella árulkodik, amely kifejezetten Bodor Adám-i irányba viszi el az elbeszélői hangot (talán kissé túlságosan is). A novellákban megjelenő „egyszeri ember-féle szemlélet” mindenesetre javarészt hiteles és szellemes, úgy lehetne jellemezni, ahogy az Aknamunkák című novella narrátora a „tudatmódosító szerekről” elmélkedik: „A Nagy Egésszel való maradéktalan megismerkedést ugyan nem teszik lehetővé, alkalmat nyújtanak ellenben arra, hogy az említett legfelsőbb igazság néhány szilánkjának halvány fénye, mint lecsúszott cserép helyén betörő sugárnyaláb, némi frissítő, alkalmi világosságot engedjen gondolataink évtizedes padláshomályába.” (Kalligram, Pozsony, 2011) SZALAY ZOLTÁN
