Irodalmi Szemle, 2011
2011/11 - MI A MAGYAR - Ács Margit: Mennyire legyen magyar a magyar? (kritika)
Mennyire legyen magyar a magyar? 57 Ha szigorúan tartanám magam elhatározásomhoz, hogy aktuálpolitikai publicisztikára nem reflektálok, Vásárhelyi Mária szövegét egyszerűen át kéne ugomom. Az efféle újságírás, amely az adott pillanatban még magát a szerzőt is magával sodorja felcsiholt indulatosságával, mindig ki van téve a gyors elévülés kockázatának. Ha a kampány már lecsengett, kínosan puffannak a hangzatos mondatok - ezúttal például az Orbán-kormány gazdasági lépéseinek kipellengérezése lóg petyhüdten az árbocon, és a médiatörvény elleni kirohanások is, mert a felkavart, felkavarodott szél elült. A vehemenciához képest, amellyel Vásárhelyi Mária Orbán Viktort a liberális demokrácia felszámolására tudatosan felesküdött politikusnak állítja be (2009-ben mondott kötéséi beszéde alapján), zavaró tény ma már az Európai Parlament hivatalos elismerése a magyar miniszterelnöknek. A görög, ír, portugál, sőt olasz pénzügyi válság napjaiban disszonáns már az újságírónő kétségbeesett hangvétele, amellyel Magyarország balkanizálódásáról beszél, ezt is szórakozottan odatolva a jobboldali kormány bűnlajstromába, holott a kevéssé figyelmes olvasó is tudja, hogy a mai rossz mutatószámok az előző, baloldali éra „eredményei”. О is történelmi örökségnek tartja a magyarok „elfordulását” a demokratikus értékektől. A bűnös, elnyomó kisebbségi magyar politikáról (amely szerinte Trianon kiváltó oka), vagy a magyar zsidóság holokausztjának bűnét a németekre hárító magyar elvakultságról írva egy tömbből levő, árnyalatlan masszának tekinti a magyarságot. S ez hívja fel a figyelmet arra, hogy voltaképpen mai helyzetelemzésében sem jár el másként: van a Fidesz, amely „devalválta a rendszerváltozást”, van a nép, amely balkanizálódott és fütyül a demokráciára, és van a baloldal, amelynek semmi köze sem a magyarság bűneihez, sem mai lesüllyedt állapotához. Závada Pál „Édes hazám, drága nemzetein” megszólítással kezdi aggodalmai levélformába öntött előterjesztését. Mindenekelőtt ő is a kölesei programbeszédre reagál mint az ott aposztrofált „neoliberális szellemi elit” tagja, akiknek tehetségét a politikus hajlandó volt ugyan elismerni, de elitként elmarasztalta őket, mondván, olyan mintákat és értékeket kínáltak, amelyek „kudarcba vezették Magyarországot”. Závada természetesen erősen sérelmezi ezt a jellemzést. Felsorolja, hogy hányszor figyelmeztette „édes hazáját” az egyre gorombábbá és ellenségesebbé váló közviszonyokra, arra, hogy a fajgyűlölet „gyilkos hullámokat fog vetni”. Felteszi a kérdést, hogy „ott feszegetik-e igazán a nemzeti sorsproblémákat, ahonnan ezt a szekértábori szokásjog alapján várni szokás”. Ha nem lenne a mondatban ez az „igazán”, figyelemre méltó kérdésfelvetésnek gondolnám, bár a következő névsor, amelyben a „nemzeti irodalomból” Závada szerint kirekesztett írók és müveik szerepelnek, inkább protokolláris lett, mint meggondolt: a nemzeti sorskérdésekkel való foglalkozás túl konkrét meghatározás ahhoz, hogy bárkire ráhúzzuk, netán olyanra is, aki kiütést kap a szó hallatán. Ennek ellenére hajlok rá, hogy ismét végiggondoljam e szerzők teljesítményét a magyar önismeret szempontjából - én is bátran hivatkozhatom korábbi írásaimra, amelyekben nemegyszer kimondtam: a magyar
