Irodalmi Szemle, 2011
2011/11 - IRODALMI SZEMLE - Kulcsár Ferenc: ,,Égiekkel játszó földi tünemény’’ (tanulmány Kmeczkó Mihályról)
26 Kulcsár Ferenc milliárdjai, szóval a meddő, terméketlen útról a vándorló útjára kell lépnie, hiszen az Út, amelyen az ember jár, nem egyéb, mint a Lét, s ez a Lét maga az ember, ez az ember még a földön van, még ember, de már nem tévelygő, hanem vándorló, aki úton van, az Örök Ember útján halad az Égi Ember felé. Kmeczkó tudja, hogy az ember „összefoglaló teremtmény, akinek a tudata egyrészt a kozmikus erők és hatalmak bélyegét viseli, másrészt a világot mint történetet genetikusán is magában hordja, mivel ő a teremtő Lélek mása, az egyetlen, akinek a Teremtővel közvetlen kapcsolata van”. Ezért naplójában - miközben „évezredes fáradságot érez minden porcikájában, s olyan, mint a horpadt hegedű” - ezerszer is variálva mondja el ember és Isten egységét, hol játékosan, hol komolyan, de mindig az univerzum polgáraként: ég és föld között lebegve, mert odaát még nincs, de ideát már nem tud megmaradni. Olykor panaszkodik is, hogy félreismerik, félremagyarázzák őt és írásait - mert rengeteget ír, például 2000-ben négy és fél hónap alatt (Tóth László, a Kmeczkó-hagyaték istápolója szerint érett és letisztult) versek százait -, szóval Kmeczkó azt „panaszolja”, hogy egyedül csak Isten ismeri őt, az ő - és minden más ember — hallatlan gazdagságát a természet rejtekében; hiszen minden embernek saját léte van, úgyhogy „nincs két azonos létezés, hanem csak egyetlen minden létezőben, melynek felhatalmazása van, hogy önmagában megálljon a létben, megkapva a létezés alapjavát, amely minden személy esetében, törékenysége ellenére, valami abszolútnak mondható”. Azért abszolút, mert egyetlen, megismételhetetlen, ahogy Kosztolányi Dezső írja Halotti beszéd című versében: „...homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy.” S ezt az embert, engem, mondja Kmeczkó, Isten ismer, méghozzá mint alanyt; egyedül előtte vagyok leplezetlen. Mindenki más számára tárgy vagyok, és ismeretlen titok. „Ha tehát a Teremtő nem ismerne engem igazságomban és létemben, az egyenlő lenne végső elveszettsé- gemmel, magányommal és reménytelenségemmel, mert senki sem szolgáltatna nekem a létben igazságot. Ez pedig halálvággyal töltene el, a megsemmisülés vágyát fakasztaná fel szívemben.” De mivel tudom, hogy Isten által ismert vagyok, ez egyrészt azt jelenti számomra, hogy igazságom ismert, s ebben az igazságban születik felőlem az igaz megítélés, másrészt ez azt jelenti, hogy megértett vagyok. S ez a vigaszom és a reményem is egyben, az, hogy Isten ismeri természetemnek - amelyet Ő adott — a titkos szépségét, virágsziromként kinyíló szabadságomat, jóakaratomnak minden rejtekét, mások előtt elrejtett gyengédségem szelíd tüzét, az Őutána, Teremtőm utáni megvallott és titkon lévő sóvárgásomat. „Igen, a kimerítő, a létemet a teljes dimenziójában ismerő isteni ismerés szeretettel teli ismerés, mert Isten, az Egy, a teremtő Világlélek, maga a Szeretet, aki a szeretet misztériumában átváltozott a Világ lényegévé. Ha tehát tudom, hogy Isten ismer engem, akkor nemcsak az igazságról tudok, hanem az irgalomról is.” Az ezerfelé ágazó Kmeczkó-napló létfilozófiájából az is kibogozható, hogy az ember „belsőleg elvesztette a békét, az örök élet hitét és az isteni értelem ragyo
