Irodalmi Szemle, 2010
2010/9 - Fónod Zoltán: A magyar sors és a szülőföld hűségese... (2) (Duba Gyula szépprózai munkássága)
36 Fonod Zoltán tonai szolgálatát Prága közelében (Ruzýň, Prága, Houston u Prahy) teljesítette. Mintha az élet váltságdíjként hozta volna elébe, hogy az Arany Prága vonzásában „engesz- telődjön” azért a gonoszságért, melyet a szomorú sorsot ért magyarságnak meg kellett szenvednie. Leszerelése után (1959 decemberétől) a Hét című hetilap szerkesztője, riportere, 1968-tól az Irodalmi Szemle című folyóirat főszerkesztője, 1983-tól a Madách Könyv- és Lapkiadó irodalmi vezetője, majd 1990-től a Szlovák Irodalmi Alap ösztöndíjasa, 1993- tól pedig nyugdíjas lett. Az a típus, akinek minden helyzetben az alkotás jut az eszébe, így az sem véletlen, hogy műveinek száma negyven körül mozog. Következésképpen az sem vitás, hogy ma már (kisebbségi) irodalmunk egyik legtermékenyebb, köz- tiszteletben álló írója, alkotója. Az elismertség és munkája eredményességét jelzik azok a díjak és kitüntetések, melyeket öt évtized során a magáénak mondhatott. 1983-ban Érdemes Művész címmel tüntették ki. A Madách Imre-díjat (a Szlovák Irodalmi Alap díjáról van szó!) négyszer (1967,1970, 1975, 1983) vehette át. Eredményes munkásságáért kapta a Szlovák írószövetség Nemzetiségi Díját (1972), és később a Szovákiai író-szervezetek Társulásának Díját (1994) mondhatta a magáénak. Átvehette a Magyar Köztársaság Csillagrendjét (1990), és a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjét (1990), továbbá a József Atti- la-díjat (2004), valamint a Posonium Életmű-díjat (2001) és a Szabó Zoltán-díjat (Bp., 2002). Jókora késéssel (2004) kapta meg a József Attila-díjat. Ennél magasabb díj sem itthon, sem a szomszédságban eddig nem talált rá. Persze, nem is a díj a fontos, hanem az, hogy munkásságát hogyan őrzi majd az utókor meg a „megmérettetésre” rendelt Idő. Duba Gyula helye, rangja, elismertsége az egyetemes magyar irodalomban és a kisebbségi magyar irodalmak vonatkozásában (Erdély, Vajdaság, Kárpátalja) is - az elmúlt évtizedekben - nem adott panaszra okot. Évtizedek peregtek le a homokórán, és jóleső érzéssel tudatosíthatjuk, hogy munkásságát (az esetek többségében) siker- történetként jegyzi az Idő. Tehetségét, irói adottságait dicséri, hogy nem az olcsó közhelyek vagy a helyzetkomikumok dominálnak írásaiban, hanem a gondolatiság. Karinthy Frigyes elvéhez igazodott, aki a „humorban nem ismert tréfát”. írásait az alkotás felelőssége, s ezzel a művész kézjegye hitelesítette. Az sem véletlen, hogy sorkatonaként (egyik prágai kimenője során) jut hozzá a Nagyvilág című (magyarországi) világirodalmi lap egyik számához. Lenyűgözte őt Hemingway Francis Macomber késői boldogsága című nagyszerű novellája, az a lírai realizmus, mellyel az író a tiszta férfiasságért vívott küzdelmet felvonultatja. A kezdeti siker hosszú időre meghatározta írói tevékenységét. Nem bűn, persze az sem, hogy pályakezdését (irodalmi műfajként!) a humor határozta meg. Ez adta később a bátorságot, hogy más műfajokkal is kísérletezzen. A Na, ki vagyok? című kötete (1965) egyfajta átmenetet jelentett a társadalmi gondok és a szatíra műfajának a kialakításában. „A humorban a szereteté a vezérszólam, a szatírában a felháborodásé. A társadalmi érdekeltség a szatíra műfaj kialakításában is jelentős szerepet játszott.” Az új kötet (apró bosszúságaival, emberszabású gondjaival) fordulatot jelentett Duba munkásságában. A komikum forrása, az embereket bosszantó hiányosságok ostorozása, a lehetetlenen túli helyzetek megidézése új kihívást
