Irodalmi Szemle, 2010
2010/10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Mig bűne a koré..., Chuck Palahniuk kötetéről
84 KÖNYVRŐL KÖNYVRE a következőket: „És ha bármiféle kiutat találsz a kultúránkból, tuti, hogy az is csapda. Azzal, hogy megpróbálsz kiszabadulni a csapdából, csak még inkább beleszorulsz” (188.). De vajon miféle konkrét víziója van Palahniuknak erről a kultúráról, erről az univerzális csapdáról? A vízió egy töredékekben elmesélt abszurd, horrorisztikus történeten keresztül bontakozik ki. Ha már csapdákról van szó: a palahniuki szerkezet sokban emlékeztet a Joseph Heller-féle módszerrel huszonkettes csapdájából, lineáris cselekmény helyett történetdarabkák, összegubancolódott idősíkok, önkényesen váltogatott jelenetek, mint egy kuszán összevágott filmben. Film, reality show, divat- magazin — ez mind a Láthatatlan szörnyek. A szereplők a divatszakma üdvöskéi, akiknek fejében állandóan ott dirigál egy divatfotós, ő diktálja a pózokat, a szavakat, a tetteket. A szöveg egy divatmagazinra akar hasonlítani: ezt pontosan el is magyarázza nekünk az elbeszélő a második fejezet elején (bizony, mondhatjuk, túlmagyarázza magát és a szöveget — ennek az analógiának a felfedezését meghagyhatta volna az olvasó számára). Ugyanakkor azonban halad valamerre a szöveg, bármennyire tekervényes úton is: az első fejezetben felvázolt jelenet a legjobb barátnő, Evie Cottrell házának felgyújtásáról és a gyűlölt és magasztalt bálvány, Brandy Alexander haláláról lassan, de biztosan értelmet nyer. Az első száz oldal után kétely ébredhet az olvasóban, vajon meddig bírja a szerző fenntartani azt a fokozott tempót, amelyet az első fejezettől fogva diktál, vitathatatlan azonban, hogy Palahniuk kiváló érzékkel viszi végig a szöveget, s számtalan csavarral lepi meg az olvasót (még ha némelyik már kissé erőltetettnek és feleslegesnek is tűnik). A fülszöveg meghatározása, miszerint „graffiti-tömörségű, szikár prózá”-ról van szó, részben megállja a helyét, a stilus ugyanis egyértelműen a graffiti-nyelvre hajaz, a szikárságot azonban kétségbe vonnám: Palahniuk sokkal inkább fecsegő, bőven áramló, helyenként kifejezetten túlírt prózát tár elénk. A graffiti-bölcsességek azért állják meg kiválóan a helyüket, mert a szerző végig leplezetlenül mesterkélt nyelven beszél, ezek a „bölcsességek” magát az ürességet kívánják feltárni, jellemezni, körbejárni. S hogy mégsem nevezhető ez a próza nihilistának, azt egyrészt a nagyszerű fekete humor, másrészt a regényvilág egészét átható szeretetéhség biztosítja. Shannon McFarland, a szépséges fiatal modell elveszti a fél arcát, s ezáltal romba dől addigi élete, csak új ismerőse, a titokzatos Brandy Alexander segítségével sikerül talpra állnia. Brandy Alexander, a „királynők királynője” azonban szintén magát keresi, a kitörés lehetőségét, ezért veti alá magát egy nemi átalakító műtétsorozatnak: férfiból nővé akar válni, de csak azért, mert ez a legnagyobb kihívás, amit ki tudott találni magának. Az összevissza kavargó történet, Shannon McFarland és Brandy Alexander története azonban végső soron a családról, a sze- retetről szól, csak éppen egy olyan közegben, ahol ezekhez a magasztos dolgokhoz nagyon kacskaringós út vezet, s tulajdonképpen megvalósíthatatlanok. A nőiségen és a töredékességen kívül a regény harmadik alapvető hívószava a test. Ez is azonban kissé másként vétetik górcső alá, mint azt megszokhattuk: hogy
