Irodalmi Szemle, 2010
2010/10 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Koncsol László versei (Hajnal, Másnap, Születésnapom, 2010., Már nem vagyok..., Az vagy, örökre, Rádöbbcnés, Ballada, Istentisztelet, A pecsét)
Koncsol László versei 61 fuldokolnék, mert rád gondolok és rám, s ha nem vigyázok, bordám szétveti a feszítő fájdalom. Ülök némán, szivárog a könnyem, szemüvegem párás, marja szememet a só. Vánszorgok a nyári délben, alig van jártányi erőm, siklik velem a villamos, s kérdem, kérdem, újra kérdem Istent: Miért kellett minden végzetes kórt örökölnöd, s tizennyolc évig járnod a földi poklokat, s veled nekem? Uram, miért!? Hiába tépem magam, hiába tépem Őt, és üvöltök feléje, elrontott életünkre, szenvedéseinkre nem ad magyarázatot. Kísérleti nyulai lettünk volna? Teherpróba volt: ki meddig bírja, ki mit bír? Hűség próbája volt? Új meg új Jóbok kellenek neki? Az úton, majd idehaza is tovább suttog bennem az ének: „Uram, a nyomorultat, a gyöngét el ne hagyd, Az árvát, elhagyottat gyámolítsd te magad! A szegényt, ki remélve csak reád néz az égre: Úr Isten, el ne hagyd!” Ugyan mikor hallgat meg végre? A pecsét „Nincs már szivem félelmére Nézni sírom fenekére...” Hányszor énekeltem és orgonáztam ezt a templomokban...! Persze hogy féltem a rám váró gödörtől, hogyne féltem volna! Nem elég a láda fedele? Még az a temérdek föld is az arcom fölött s az arcomon? S ha fölébredek, és elfogy a levegőm?
