Irodalmi Szemle, 2010
2010/10 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Koncsol László versei (Hajnal, Másnap, Születésnapom, 2010., Már nem vagyok..., Az vagy, örökre, Rádöbbcnés, Ballada, Istentisztelet, A pecsét)
58 Koncsol László versei takargattalak, etettelek mézzel, gyümölccsel, citromos teával, s nálad töltöttem vagy két pünkösd délutáni órát. Hetvennégy éve születtem, s hat nap múlva lesz az évfordulónk, az ötvenegyedik. Búcsúzkodni kezdtem. Fejedhez térdepeltem, elmondtunk néhány imát, hajadat simogattam, csókoltam homlokod, arcod, szemedet, szádat. Ránk nyitott az ügyeletes ápolónő. „Nővérke”, mondtam, „maga most rajtakapott minket. Csókolóztunk. Szabad-e itt csókolózni?” „Persze hogy szabad”, nevetett. „Össze is adhatjuk magukat. Van papunk, hívhatom.” „Az már ötvenegy éve megtörtént”, feleltem. „Mennyi? Ötvenegy? És maguk még mindig csókolóznak?” S karodba szúrta az altatót. Már nem vagyok... Hozzád térdeltem, cirógattalak, kezed csókoltam, homlokodat, szádat, két tenyerem közt melengettem lábad, súgva, becézve szólongattalak. Forró arcommal lábadra hajoltam, és kimerültén ott aludtam el, ahogy a fáradt hívő térdepel a szentség előtt, sorsától megtiportan a zsámolyon. Te csak feküdtél némán. Csillagom, súgtam, szép kis csillagom, mint ötvenhárom évig, látva látván, miként ragyogsz egünkön. S ajkadon feltört a szörnyű szó, sötét szivárvány, kiáltva: Már nem vagyok a csillagod!
