Irodalmi Szemle, 2010
2010/9 - TANULMÁNY - Gál Sándor: Katonásdi és a T-34-es lakókocsi (2)(Napló)
74 Gál Sándor húsz percig kellett volna az ellenséget feltartóztatni. Ennyi volt egyébként a „tervezett” életben maradásunk ideje is - kereken húsz perc! Hogy elérjük az előírt föladatok teljesítését, heteken át a lőszektorokba való kijutást gyakoroltuk egyrészt, másrészt a műszaki tennivalókat, a terepismeretet, s az álcázást... Ezek a gyakorlatok általában egy nap alatt lefutottak, de a három harckocsit a kaszárnyába érkezést követően újra kellett tankolni, ha műszaki hiba keletkezett, azt elhárítani - volt, hogy éjfélkor még a lánctalpakat javítottuk. A šu- mavai terep alattomosságait folyamatosan éltük meg. Ebben az egészben elsősorban minden alkalommal a bizonytalanság játszotta a főszerepet. Mert soha nem lehetett előre tudni, hogy egy-egy ilyen riadó mikor ér véget. A tapasztalatok megtanítottak arra, hogy a legénység bizonyos feladatokat minden riadó esetén elvégezzen - a saját érdekében. Például a lövész a parancs elhangzása után a raktárból vételezett legalább egy kenyeret, más az italról gondoskodott ugyanekkor stb. A kenyérhezvalót pedig folyamatosan feltöltöttük, s egyféle vastartalékként a harckocsiban tároltuk. (Szalonnát, konzerveket stb.) Ezek az óvintézkedések ilyen-olyan biztonságot jelentettek, mert megtörtént, s nem egy alkalommal, hogy hajnaltól napestig a kaszárnyában senkinek sem jutott az eszébe, hogy kihozzák, mondjuk a négyes lőszektorba a menázsit... Ha a határ túloldalán az amerikaiak nagyobb mozgásba kezdtek, akkor napokat töltöttünk kint a harcállásban. Ilyenkor meg kellett szervezni az őrséget, elosztani a váltásokat, hogy ne érhessenek váratlan meglepetések. Ez már nem volt játék, nem lehetett könnyelműsködni: a lövegek, a fedélzeti gépfegyverek, s a kalas- nyikovok is élesre voltak töltve. A kijelölt harckocsiban az ügyeletes parancsnok a bekapcsolt fedélzeti adó-vevő készülék mellett ült - parancsra várva. Amikor kiderült, hogy több napig az állásokban maradunk, akkor az élet alapvető feltételeit is meg kellett teremteni. Nyáron ez nem jelentett különösebb gondot - ástunk egy latrinát, s ezzel a fő kérdést meg is oldottuk. Aludni nyáridőben bárhol lehetett, ha nem esett az eső. Egyébként a T-34-es lakókocsinak is megfelelt. A sofőr a saját ülésében aludhatott, ketten a tank padozatán, a ,jascsi- kokon” elfértek, amelyekben az ütegbe való lőszer jelentős hányadát tároltuk. (A jascsik magyar neve: doboz.) Én magam leginkább a motor feletti platót kedveltem, kiterítettem rá a vászonponyvát, amely matracnak és takarónak egyként megfelelt. A többnapos kintlét alatt az élelemmel való ellátás szervezetten történt. Aztán ha a túloldalon az „amcsik” megunták a szórakozást, mi is betemettük a latrinákat, s visszazakatoltunk Janovicére. És ez az élet így mozgott valami abszurd perpetuum mobileként hétről hétre, hónapról hónapra. S benne az alapvető emberi szükségletek elvégzése is külön erőfeszítést igényelt. Mert egy pocsolyában megmosakodni, netán fogat mosni, nem valami felemelő érzés, hogy a borotválkozást ne is említsem. E nyomorúságos körülmények ellenére, mégis inkább szerettem - a „szerettem” ugyan némi túlzás - odakint lenni az erdők, a hegyek, mocsarak között. Itt nem ért semmit a
