Irodalmi Szemle, 2010
2010/9 - TANULMÁNY - Gál Sándor: Katonásdi és a T-34-es lakókocsi (2)(Napló)
Katonásdi és a T-34-es lakókocsi (2) 75 kaszárnyái rend és folyamatos buzeráció napi jelenléte. Meg akkor már Kovács tanárom által megfertőztetvén, folyamatosan használtam az orosz zsebszótáramat. Itt az erdőben a „háborús állapotok” közepette, bármennyire is elképesztő, nyugodtan tanulhattam. Azt a módszert alakítottam ki a magam számára, hogy naponta megtanultam - bemagoltam - tíz új orosz szót. Általában ezeknek a felét persze elfelejtettem, de még így is naponta átlagosan négy-öt új szóval gyarapodott az orosz szókészletem. Azokban az időkben egyébként az is megfordult a fejemben, hogy ha már a szláv nyelvek közül hárommal úgy-ahogy elboldogulok, némi erőfeszítéssel a többit is elsajátíthatom, legalább olyan mértékben, hogy megértsem az olvasottakat. Mivel a szlovák és az orosz nyelvtan alapjait már ismertem, föltételeztem, hogy a többi - lengyel, ukrán, a délszlávok - rendszere is nagyjából megegyezik az előbbiekkel. így az olvasva értés lehetősége elérhetőnek látszott... Hogy ez irányú igyekezetemben meddig jutottam el, az nem a šumavai időszámítás része. Itt a létezés másféle sodrásában kellett megtalálni az eligazodás lehetőségeit. Mert néha az országban zajló társadalmi és politikai fordultok olyan helyzeteket teremtettek, amelyek a hadsereg betonszilárd rendjét is képesek voltak megváltoztatni vagy legalábbis nagymértékben befolyásolni. Ilyen volt például az Országos Szpartakiád rendezése. Amikor tudomásomra jutott, hogy ebbe az őrültségbe minket is besoroltak, borzongani kezdtem tehetetlenségemben. S nem ok nélkül. Diákkoromban az első szpartakiádot végigkínlódtam. Ipolybéltől Zselizen és Nyitrán keresztül a prágai Strahovig... A mindennapi gyakorlás, hóban, fagyban, tavaszi latyakban a legfőbb, országosan teljesítendő érdek és föladat volt. A szocialista társadalom vívmányai, sikerei összegződtek és ragyogtak benne, elmúlhatatlanul... Hogy belebetegedtünk, hogy a tanítás, a tanulás helyett heteken keresztül a gyakorlatokat tanultuk és ismételtük, nos ennek a kínlódása tudatomba-csontjaimba ivódott, kitörölhetetlenül. Már az o drezúra is megalázó volt és embertelen! De hogy itt a hadseregben ez megismétlődik, az a pokol néhány hónapos kínjainak a vízióját vetítette elém. Szerettem a sportot, imádtam focizni - legfőképpen gólokat rúgni —, úsztam, síztem, de utáltam a „tömegsportot,” amely a szpartakiád megalomániájában öltött testet. Országos politikai programként az „önkéntesség” blöffjét emelve az egekig. Prágában megépült a negyed millió nézőt befogadó Strahovi stadion, a szocialista Csehszlovákia egyik különös jelképe... Ahogy az imént már leírtam, megjártam az odáig vivő utat, még az ötvenes évek elején, és abban a hitben éltem, hogy azt soha többé nem kell megismételnem. De az élet, a sors meg a hadsereg vezérkara másként döntött. Az Országos Szpartaki- ádon való sikeres szereplést a sereg első, legfontosabb feladataként jelölte meg, s adta parancsba! Nyilván abban az időben volt ebben egy nagy adag propaganda a szocializmus és a béketábor frázistárából egybehordva, az azonban tény, hogy megvalósítását halálosan komolyan vették. És - amilyen az én szerencsém - belekerültem ebbe a „második” idomítási zúzdába, és abból nem volt lehetőség a kihátrálásra.
