Irodalmi Szemle, 2010
2010/9 - TANULMÁNY - Polgár Anikó: A fordítástörténet-írás dilemmái
A fordítástörténet-írás dilemmái 55 értelmétől, ezért ennek a módszernek az alkalmazása Dryden szerint a legnagyobb galádság, amit a halott szerzők emlékével és hírnevével el lehet követni. Dryden tehát a metafrázist is, az imitációt is elítéli, s a kettő közötti középutat javasolja. Marinónak és Drydennek a barokk gondolkodást tükröző rendszere a szövegek közti kapcsolatok módozatait árnyalja, akárcsak az intertextualitás huszadik századi elmélete. Ez alapján a műfordítás a szövegek közti kapcsolatok különféle módozatait magába foglaló intertextualitás tágabb fogalomkörébe tartozik17, ám a genette-i kategóriák18 gyakorlati alkalmazása során is számos problémával találjuk szembe magunkat. Mivel a keletkezés ideje és a szerzőség a régi (elsősorban középkori és reneszánsz) szövegek esetében nemegyszer pontosan meghatározhatatlan, a régi műfordítások esetében gyakran az sem egyértelmű, hogy mely szövegeket tartsunk forrásszövegeknek (miközben egy szövegnek természetesen több pretextusa is lehet), s melyeket célszövegeknek. Az 1470 körül keletkezett, középkori magyar Szent László-himnusszal (Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály...) kapcsolatban például felmerült, hogy nem a latin nyelvű Szent László-himnusz (Salve benigne rex Ladislae...)'9 volt a magyar szöveg pretextusa, hanem fordítva: a magyar szöveg született meg korábban, s ezt fordították latinra20. Még meglepőbb teória Vekerdi Józsefé, aki szerint a két szöveg egyszerre két nyelven íródott.21 A teória igazolásához tulajdonképpen a szövegből vett érvek nem elegendők: a latin szövegbe iktatott hungarizmus például nem feltétlenül a fordítói eljárás függvénye, lehet a korabeli latin nyelv sajátossága is. Hasonló a helyzet a reneszánsz kori Szilágyi és Hajmási históriájával, melynek szlovák és magyar változata is ismert22, s datálá- sukban csupán egy év különbség van23: nem meglepő tehát, ha az irodalom- történészek mind a szlovák, mind a magyar szöveg elsőbbsége mellett tudnak felhozni érveket24. Természetesen az is elképzelhető, hogy mindkét szöveg közös forrása egy harmadik (pl. latin25 vagy délszáv26) változat, ám amíg ilyen szövegek nem kerülnek elő, ezek a teóriák nem igazolhatók. A régiségben a szerzőség kérdése is sokkal problematikusabb. A középkori és reneszánsz müvek a szerzői nevet sokszor egyáltalán nem vagy valamilyen kódolt formában tartalmazzák: az egyes versszakok első betűinek összeolvasásával megfejthető akrosztichonban, vagyis a versfőkben, esetleg a verses mű utolsó versszakában, a kolofonban. A szerző személyét illetően nemegyszer még az egész mű tartalmi összefoglalóját terjengős címükbe foglaló barokk müvek is szófukarrá válnak, a név helyett pl. annyit árulva el, hogy írta vagy fordította „egy Poéta”.27 Az antik szerzők neve legitimációként, a szöveg hitelesítő elemeként is funkcionálhat, s a középkori, a reneszánsz és a barokk fordítások esetében gyakran a pretextus szerzőjének a nevét könnyebb meghatározni, mint a fordító-átdolgozó kilétét (pl. a Lévai Névtelen müve vagy az Eurialus és Lucretia széphistóriája esetében). Az antik költői művek fordításával kapcsolatban a magyar irodalomban csak a felvilágosodás korában merül fel először az a tudatos fordítói hozzáállás, mely a mű
