Irodalmi Szemle, 2010
2010/9 - TANULMÁNY - Polgár Anikó: A fordítástörténet-írás dilemmái
54 Polgár Anikó Ezért kaphat kiemeltebb szerepet a reneszánsz, a barokk és a klasszicista fordításszemlélet vizsgálatakor maguknak a müveknek a pretextussal való összehasonlítása és a fordítói módszerek kimutatása. A hatástörténet és fordítástörténet összefüggései A német hermeneutika nyomán az önmagába zárt műalkotás eszményének elavulásából következően a műről a hatásra (Wirkung), illetve a befogadásra (Rezeption) helyeződött át a hangsúly, s a hatás kutatása elválaszthatatlan a fordítástól." Mivel a hatástörténet (Wirkungsgeschichte) tulajdonképpen értelmezéstörténet is12, nem szabad, hogy a hatástörténeti kutatás kizárólag az adatok begyűjtésére és tálalására korlátozódjon. A műfordítás az újraértelmezésnek csupán e- gyik módszere, s rokon fogalmaitól, az átköltéstől, az átdolgozástól, a parafrázistól, az imitációtól gyakran - főleg a régi műfordítások esetében - nem könnyű elválasztani. Az olasz Giambattista Marino (1569-1625) szerint a művészettel három lehetséges célból szokott foglalkozni az ember: vagy fordítás, vagy utánzás, vagy fosztogatás végett.13 A fordításon Marino nem szó szerinti áttételt ért, hanem egyfajta körülíró módszert, amely megváltoztatja a felvett tárgy körülményeit, s a történést is átalakítja, ám az eredeti érzelmi tartalmat megőrzi. Feltehetőleg Marinótól függetlenül, de ugyanezzel a módszerrel dolgozik Gyöngyösi István is, akinek fordítói gyakorlatában (akárcsak Marinóéban) a szó szerinti fordítás módszere fel sem merül. Az utánzás (imitáció) híres mesterek nyomdokainak követését jelenti Marinónál, s természetes jelenség, hiszen az antik és modem költők is ezt tették. A fosztogatás sem negatív fogalom számára, hiszen szerinte minden értelmes író a maga hasznára fordítja, ami jót talált. Az angol John Dryden (1631-1700) alapozó tanulmányában, Ovidius leveleinek fordításához írt előszavában (1680)14 a fordításnak három alesetét különbözeti meg, s ezek egyike az imitáció. Dryden metafrázisnak (Metaphrase) nevezi a szó szerinti, az eredeti szerzőt szóról szóra, sorról sorra követő fordítást. О is hangsúlyozza, hogy az ilyen szószerintiség szükségképpen kudarchoz vezet: olyasmi, mintha valaki megbilincselt lábbal járna kötéltáncot, miközben nagy óvatossággal talán elkerülheti a zuhanást, ám nem várhatjuk tőle, hogy kecsesen mozogjon15. Dryden hasonlata a magyar fordítástörténetben csekély módosítással a Nyugat korában, Kosztolányi Dezső elméleti Írásaiban bukkan elő. Kosztolányi u- gyan nem utal Drydenre mint előképére vagy forrására, ám a megfogalmazás kétségkívül hasonló: „műfordítani mégis annyi, mint gúzsba kötötten táncolni” - írja saját fordítása védelmében, egy kritikusához intézett írásában16. Dryden triászában a második módszer a parafrázis (Paraphrase), melynek során a fordító egy pillanatra sem téveszti szem elől a szerzőt, de szavait nem követi olyan szigorúan, mint a szöveg értelmét. A harmadik módszer a metafrázissal ellentétes eljárás, az imitáció (Imitation). Az imitáció során a fordító nem átall eltérni a szavaktól és a szöveg
