Irodalmi Szemle, 2010
2010/9 - TANULMÁNY - Polgár Anikó: A fordítástörténet-írás dilemmái
A fordítástörténet-írás dilemmái 53 nyúlások artikulációi általában nem időhöz kötöttek, ezért a Goethe rendszeréhez hasonló, ám nem időbeli egymásutániságot, hanem egymásmellettiséget feltételező triászok nem a fordítás történeti jellegére reflektálnak. Georg Steiner a 17. századtól mutatja ki ezeknek a triászoknak a meglétét, John Dryden, Johann Wolfgang Goethe és Roman Jakobson rendszerét ismertetve8. Ezek a triászok azonban nemcsak általános rendszereket fogalmaznak meg, hanem azoknak a korszakoknak a jellegzetességeit is magukon viselik, amelyekben születtek. Ha a fordítástörténet fejlődésjellegét el is vetjük, az még nem kell, hogy magát a történetiséget is megszüntesse. A fordítástörténeti folyamat egyes állomásait bemutató áttekintésnek azonban nem abból kell kiindulnia, hogy a későbbi korszakok továbbfejlesztették, tehát meghaladták a korábbiakat. A fordítástörténetben, akárcsak az irodalom vagy a művészetek történetében, bizonyos stílusirányzatok váltják egymást, ezért beszélhetünk a középkor, a reneszánsz, a barokk, a rokokó, a felvilágosodás, a klasszicizmus, a romantika vagy a modernizmus fordításszemléletéről. Természetesen - ahogy erre az orosz romantika műfordításairól írt könyvében Girivenko is figyelmeztet9 - óvatosnak kell lennünk az irodalmi-művészeti stiluskategóriáknak a fordítástörténetbe való átvitelével, hiszen ezeknek a stílus- irányzatoknak általában nem lehet egységes szemléletet tulajdonítani (nincs például egy bizonyos romantikus fordítási módszer), s az egyes korszakokat a maguk komplexitásában kell vizsgálni. A korszakok a művészetek történetében is, akárcsak a tudománytörténetben folyamatosan váltják egymást, s az új irányzat mindig kiépíti a maga intézményrendszerét10: az új paradigma akkor tud átfogóan érvényre jutni, ha a kiadók, a mecénások, a fordítások megrendelői, az iskolák, az egyetemek vagy az uralkodó ideológia támogatja. Ha egy új fordítástörténeti paradigma kizárólagosságra tör, gyakran a fejlődéselvü gondolkodás jegyében a maga felsőbbrendűségét hirdeti. Különösen erőteljesen mutatkozik ez meg a 20. századi magyar műfordítás- történetben az ún. rekonstruktív paradigma esetében. Ez azonban nem szabad, hogy megtévessze a deskriptiv módszerrel dolgozó fordításkutatót. A különböző paradigmák váltakozásainak megfigyelése, jellemző jegyeinek leírása közben nem szabad a fejlődéselvűség csapdájába esni. Például az a kijelentés, hogy a fordításról való gondolkodás a felvilágosodás korában gyökeresen megváltozott, nem szabad, hogy magában rejtse azt az előfeltevést, hogy a korábbi, a barokk fordításszemléletnél jobb lett, vagy azt valamilyen téren meghaladta. Egy-egy fordításon persze több stílusirányzat hatása is megmutatkozhat. A felvilágosodást megelőző korszakok helyzete azért specifikus, mert ezekben a korszakokban világ-irodalmi viszonylatban is kevés, kimondottan a műfordítással foglalkozó elméleti írás születik, magyar viszonylatban pedig ezek az írások gyakorlatilag hiányoznak, hiszen az első fordításelméleti tanulmányt Batsányi János írta 1788-ban. A középkortól a felvilágosodásig terjedő időszak fordításszemléletét, a korabeli fordításterminológiát csupán a szerzői elő- vagy utószavakból, a fordítók-másolók elejtett megjegyzéseiből, a fordítások megjelenési-hagyományozódási körülményeiből tudjuk rekonstruálni.
