Irodalmi Szemle, 2010
2010/9 - Bárczi Zsófia: Ilonka (Elbeszélés)
Ilonka 17 gigászi megrendülése, és akkor ez a rés lett a hasadék a dolgok jólfésült rendezettségében, és akkor tkp. Ilonkába pusztul bele a világ, ahogy Ilonka pusztulna bele a világ káoszába, ha valamivel később változik fekte lyukká. Ezt most már nem lehet eldönteni. Marad a maréknyi bizonyosság, hogy a világ pusztulását megelőzte az emberé. Több ez a semminél, hajói meggondoljuk, jóval több, 6 milliárd lélek, meg az a többi, aki már korábban elvesztette vagy elvesztegette a magáét. Tényleg, azokkal mi lesz. Na már most ideildomoskodhatódna egy történet is akár, mert itt az idő, Ilonka dosztig benne van, de megtorpan a fantázia és kapitulál a kreativitás: milyen története lehetne egy fekete lyunak, vagy inkább milyen története lehetne az egyetlen minket érintő, s az emberiség reménytelenségteli történetébe drasztikusan belegázoló, azt felfaló, bekebelező, múlt időbe tevő fekete lyuknak, milyen. Ilonkáról még anekdotákat sem lehet mesélni, még ahhoz sem volt elég szürke, hogy szürkesége váljon céltáblájává a hát mögött fancsalgó cinkos összekacsintásoknak, Ilonka életében egyszer modott valami jót: az élet alapszabálya, hogy a könyvtárosnőtől sose kérdezz semmit, ami könyvvel kapcsolatos, de ezt is komolyan gondolta, hiába röhögte magát szét rajta a fél egyetem, kikiáltva Ilonkát egy titkos jópofának, sanda tekintetekkel a láthatatlan belső mélységet kutatva, rettegve a fel nem ismerés rémétől, Ilonka akár egy ősi szekta rejtőzködő istennője, nem nyilvánult meg többet a látható világnak. Milyen történet tulajdonítható tehát neki. És főként: hogy gondoljuk el ez önnön negativitásába mártódzó entitást, aki már akkor örvénylő energiafelhők kavalkád- jában fürdött, még mielőtt levetkezte volna a testet, s aki még azután is láthatatlan elektronfelhőibe kapaszkodva küzdött a materializálódás lehetőségéért, hogy már rég antianyagszemcsévé zsugorodott, magába nyelve egy kisebb világmindenséget. Családfáján csillagködök és szupernóvák keringtek alföldi nagymamák és hegyvidéki kufár ősök meghitt közelségében, a nagyteljesítményű űrtávcső belőle is épp annyit érzékelt volna, ha nem zuhan bele a ráébredéshez sem elég időtöredék alatt, mint a holt ősök színpompás seregéből. Vajon elmondható-e Ilonkáról legalább annyi, hogy üdvözült? Vagy Ilonka maga volt Isten? Azzá vált, miután a könyvtár hozzávetőleges közepén, a H.98. - K.33 polcok közt állva rászakadt a világmindenségre önnön rettenetes semmisségében? Istent beszippantva vajon azzá lett? Lehet-e ninccsé tenni a Vant? És Vanná a nincset? Isten létét bizonyítja-e eltűnte Ilonka iszonytató negativitásában? S bizonyítja-e Ilonka létét, ha nem marad semmi, még a semmi sem. A kezdet és vég összeér, ha megszűnik minden, ami elmúlt? De ha megszűnik az idő is, hogy szűnik meg bármi? Ilonka így az örök béke és üdvösség, a Nirvana és a szférák zenéje, meg az a csend, mikor a tengeren egy pillanatra elül a szél. Ilonka tehát mégis az Isten, aki öntudatra ébred hirtelen, s látja, hogy nem jó, hogy a művébe hiba csúszott, csak ő hitte az egészet egésznek, külön a Napot, külön a Holdat, s minden állatot nemük szerint, s ekkor kiürítve időt és teret, vasárnap megpihen.
