Irodalmi Szemle, 2010
2010/8 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: A magyar sors és a szülőföld hűségese... (1) (Duba Gyula szépprózai munkássága)
A magyar sors és a szülőföld hűségese... (1) 37 könyörtelen uralma idején sem vesztette el időszerűségét a „modernnek lenni mindenestül” imperativusa, függetlenül attól, hogy először a francia óriás, Rimbaud, majd magyar „használatra” Ady Endre zsenije fogalmazta meg ezt az igényt. A „kánonok“ hűségeseivel szemben így könnyű helyzetben vagyunk: a jó és a rossz művek között kell választanunk. Ez lényegében azt is jelenti, az irodalmat csak a rossz művektől és az illetéktelen beavatkozásoktól kell féltenünk és védenünk. Ilyen értelemben akár mához szóló üzenetnek is érezhetjük Illyés Gyula (egykori) aggodalmát: „Korfordulóban vagyunk, sok a zavar, sok a remény. És elég kevés a jó szem, a tiszta hang; az író.” És hogy egy népnek „milyen a lelkivilága, lelki képe, annak kialakítása nyomósán hozzájárul, hogy milyen tükröt tartanak elébe. Ez a tükörtartás világszerte a szellem embereire (...) hárul.”6 Duba Gyula munkásságáról elmondhatjuk, öt is a „Mi dolgunk a világon?” igazsága izgatja, és munkál benne Tamási Áron meggyőződése, hogy: „az embernek egyetlen szülőföldje van és sok kötelessége”. Több évtizedes munkásságát ismerve, kérdések kérdése, hogy irodalmi tevékenysége során a „kitörés” bátorsága meg a másként akarás szándéka változhat-e, módosulhat-e nála. Néhány éve (egy beszélgetés során!) arra a kérdésre, mit tart az író legfontosabb feladatának, Duba Gyula így válaszolt: „Őszinte legyen önmagával szemben, és történeti érzékenységű szemlélődéssel figyelje az életet. Az írás nemcsak komoly, hanem bonyolult dolog is... A mű bennünk születik, a »mi« müvünk! (...) A mű pedig egy lesz a valóság számos arca s végtelen mennyiségű magyarázata közül... Sosem a teljes valóság, egyetlen lehetőség (...) A jó mű a maga méretein belül és adottságai keretében mindig teljesség! (...) Végül is »mi magunk« leszünk a történelem. Az idő méreteiben, jelen, múlt és jövő méreteiben kell látnunk magunkat ahhoz, hogy az igazságot megpillantsuk”.7 Túlzás nélkül mondhatjuk: ez a felismerés és credo az igazság keresése szempontjából is emberfeszítő munka. Duba Gyula indulása nem különbözik a sorstársak és a nemzedéktársak kiszolgáltatott helyzetétől, lehetőségeit tekintve azonban mégis más, sajátos ez a kezdet. Sajátos azért, mert a nagy „mészárlást”, a második világháború következményeit szenvedte Európa és a világ. Kíméletlenül gonosz volt ez a politika, mert az emberi mohóság Kelet-Közép-Európa térségében nem a békét és az együttélést tartotta fontosnak és megérdemeltnek, hanem a győztesek cinkosságával „falazott“ azoknak, akik az utódállamok többségében a magyar kisebbséggel való könyörtelen és embertelen „leszámolást”, üldözést és a hazájuktól, szülőföldjüktől való megfosztás gyalázatos politikáját választották. (Mellékesen jegyezzük meg, bár egyáltalán nem mellékes, hogy a német kisebbség esetében még embertelenebbek voltak a körülmények. Tízezrek életükkel fizették meg ezt az embertelen politikát. Köztudott, hogy Csehországban, egyes szélsőséges politikai csoportok, a német kisebbséggel szemben a példátlan leszámolást szorgalmazták. „A jó német a néma német” cinikus politikai jelszavát hangoztatták, és az elvakult bosszú eszközeként alkalmazták, az otthonuktól megfosztott és elüldözött menekültekkel szemben. Ennek szomorú követ
