Irodalmi Szemle, 2010
2010/8 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: Emlékezet nélkül nincs művészet... (Köszöntjiik a 80 éves Szeberényi Zoltánt)
Jubilánsok köszöntése 29 Ezek a „tiszta forrásból” merített szavak az elmúlt évtizedek során módosultak. Érvényét veszítette az az esztétikai igény, hogy ideológiai kötődések nélkül a tartalmi és formai tökélyre, illetve a művészi üzenetre figyeljünk, s egy ideig uralkodóvá vált a „szövegszerüség” szemlélete (a „világszerűség” gyakorlatával szemben), mely nemcsak a „bűvészkedésre” és az üresjáratokra adott módot, hanem az olcsó szélhámosságokra is. Ezzel együtt azt mondhatjuk, az elmúlt fél évszázadban sokszínűvé vált irodalmunk, s a „polifon kórusmüből” ma már a kiugró tehetségek sem hiányoznak. Meggyűlt, persze az irodalomkritikának a gondja is, vajon lehet-e, szabad-e a megváltozott irodalmi divatok, kánonok kénye/kedve szerint ítélkezni élőkről és holtakról — s megfeledkezve az irodalom megtartó és fenntartó értékeiről -, kijelölni a „mezsgyehatárokat”, egy új honfoglalás vagy egyfajta új szellemi „gyarmatosítás” ösztönével?! Irodalmunk fejlődése az elmúlt évtizedekben azt bizonyította, üdvtanok és „üdvözítő” kánonok nélkül is lehet élni, és korszerű irodalmat teremteni. Persze, az újítás, a revízió, az újragondolás minden nemzedék esetében indokolt és jogos, a kizárólagosságokkal szemben azonban fenntartásaink lehetnek. Egyszerűen azért, mert a különféle irányzatok együttélése a 18-19. századtól természetes velejárója a magyar irodalomnak. Szerencséje irodalmunknak, hogy személyi feltételrendszerében (jobbára) megőrződött a mű- és értékközpontú kritikai szemlélet. Egyfajta állandóságot, megnyugtató következetességet és tárgyilagosságot képvisel ebben a folyamatban a legtermékenyebb irodalomkritikusunk, irodalomtörténészünk, Szeberényi Zoltán munkássága. Egyike azon irodalomtörténészeinknek, akik az irodalomkritikát a napi és időszaki sajtó eltérő lehetőségei között közel fél évszázada gyakorolják. Ha emlékezetem nem csal, az első írása 1960-ban, az Új Ifjúságban jelent meg, Kölcsey Ferenc születési évfordulója alkalmából. Aligha véletlen, hogy jó egy évtizeddel később Győry Dezsőről, az „új arcú magyarok” nagyrabecsült költőjéről írt monográfiája, A vox humana poétája (1972) jelentette számára az igazi kritikusi megmérettetést. Azóta légiónyi írása, tanulmánya „szántotta” tájainkon a magyar irodalmi „televényt”. A Magyar irodalom Szlovákiában cimű kétkötetes müve kapcsán (2000, 2001) néhány éve Duba Gyula „irodalmunk legendájaként” emlegette Szeberényit. Okkal, hisz ez a vállalkozás nálunk (minden fenntartás vagy hiányérzet ellenére) az 1945 utáni szlovákiai kisebbségi kortárs magyar irodalom vonatkozásában példa nélküli. Az úttörő szerepet korábban Görömbei András kötete (A csehszlovákiai magyar irodalom 1945-1980, Bp.,1982) vállalta, Szeberényi Zoltán lényegében ezt a gyakorlatot folytatta, amikor portréesszékben idézte meg az 1945 utáni több mint fél évszázad kisebbségi magyar irodalmát Szlovákiában. „A közösségen belül Szeberényi jelenségként szemléli az irókat-köl- tőket, és - különösen müve első kötetében - az esztétikai hozadék mellett keresi az alkotóerő nyilvánvaló fellobbanásait, a hitelesség stigmáit, a teremtő véna akár leghalványabb jegyét” - írta müvéről Duba Gyula. Bár kötete utószava szerint „nem volt szándékában” irodalomtörténetet írni, ebben a rendhagyó „irodalomtörténetben” lényegében átfogó képét adja irodalmunknak. Azzal együtt, hogy egyes esetekben a „több” jobb lett volna. Ez utóbbi, az esetek egy részében, a maga elmélyültségével, összettebb, szellemileg sokrétűbb, retusálási nem igénylő képet nyújthatott volna a legújabb irodalom eredményeiről, vagy a céljait diszkréten „rejtő” szándékairól.
