Irodalmi Szemle, 2010
2010/8 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: Emlékezet nélkül nincs művészet... (Köszöntjiik a 80 éves Szeberényi Zoltánt)
30 Jubilánsok köszöntése A „harmatos” kritikai szemlélet ellenére elmondhatjuk, Szeberényi Zoltán az 1945 utáni cseh/szlovákiai kisebbségi magyar irodalmi „vonulat” egyik legtájékozottabb ismerője. Nemcsak a kritkusi pálya neheze tette azzá, hanem több évtizedes egyetemi oktatómunkája is. Előzményként említhetném persze megjelent köteteit (Visszhang és reflexió, 1986; Arcok és művek, 1988; továbbá a Duba Gyuláról /1997/, Ozsvald Árpádról /2000/ és Turczel Lajosról /2002/ írt), kismonográfiáját, valamint lexikonszerzői tevékenységét (A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918-1995, illetve 1918-2004). Mindezek egyértelmű bizonyítékai annak, megbecsült, érdemes és tiszteletre méltó az a tevékenység, melyet Szeberényi Tanár Úr felmutathat. Egyik kötete (Visszhang és reflexió) recenzálása során, 1987-ben azt írtam: „Munkásságára az az őszinte szolgálat jellemző, melyet csak azok tudnak ezzel a szerénységgel gyakorolni, akik ösztönzői, támogatói, nem pedig a vámszedői kívánnak lenni egy irodalom fejlődésének.” Ezt a kortársnak/sorstársnak kijáró elismerést minden fenntartás nélkül ma is vállalom, Szeberényi Zoltán (nemzedéktársaival együtt!) a kisebbségi magyar irodalom és szellemiség építését, erősítését tartotta legfőbb feladatának. Egy beszélgetés során, küzdelmeit, s olvasmányélményeit sorolva úgy fogalmazott: „Kemény, fárasztó, de gyönyörű, s főként tanulságos munka volt.” Életművének sokoldalúságát, jelentőségét demonstrálja az a kötet is , mely a Madách-Posönium Kiadó Magyar Antaeus Könyvek sorozatában jelent meg a közelmúltban. Több mint egy évtizede lehet már annak, amikor - a „hetvenkedése” kezdetén - egy beszélgetésünk során azt mondta: „Dagad a keblem - gondolom a kortársaimé is -, hogy a Hold-járó nemzedék tagja lehetek. A huszadik század legnagyobb hord-erejű tettét elsőként végrehajtó Apolló-11 utasai mindhárman 1930-ban születtek.” Boldog ember, aki még az Apolló űrutasait is számon tartja-gondoltam akkor! És az jutott eszembe, hogy - ez idő tájt és azóta is - nemzedéktársaival együtt, Tőzsér Árpád értelmezésében - Noék voltak az Ararát tetején... Vigasztaló lehet az is, melyet koszorús költőnk egy évtizede így fogalmazott meg: „Az özönvíz utáni Ararát ugyan meglehetősen huzatos hely, teteje nem valami kellemes-kényelmes íróasztal, de van egy semmihez sem hasonlítható előnye: rajta/mellette csücsülve minden irányba rendkívül messzire lehet látni”. Hogy van-e idő a csücsülésre, az persze azóta is kérdés, esetenként vitatható, viszont őszinte örömünkre szolgál, Szeberényi Tanár Úr munkássága azóta is, az irodalmi tudat „pályáját” szemléli és az irodalomkritika erényeit gazdagítja tájainkon. Azzal együtt, hogy nem kis gondja irodalmi életünknek és az irodalomtörténetírásnak, hogy jobbára ma is hiányoznak az írómonográfíák. A „valami van” (rajkini kijelentését) vagy az irodalmi tudat zavarait az elmúlt évekhez hasonlóan csak fokozza, hogy a kisebbségi irodalom helyét, helyzetét, létjogosultságát és vele együtt a kisebbségi irodalomtörténet-írás értelmét is sokan megkérdőjelezik. Egyáltalán, a „kisebbségi” irodalmak tájakhoz, többségi nemzetekhez kényszerűen igazodó adottsá- gait/körülményeit vitatják.. Mintha a különböző népek, nemzetek európai uniós tagsága valamit is „igazított” volna a Trianon által kiagyalt történelmi helyzeten. Ezzel együtt és ezek ellenére jelentős eseménye volt irodalmunknak, hogy az ezredforduló éveiben megjelent Szeberényi Zoltán (kisebbségi magyar) irodalomtörténete, mely viszonylag átfogó képet adott irodalmunk évtizedeiről.
