Irodalmi Szemle, 2010
2010/8 - MAGYAR IRODALOM ROMÁNIÁBAN - Grendel Lajos: Négy hét az élet (Regényrészlet)
22 Grendel Lajos Akkor hát mi legyen? Sanyi arra gondolt, hogy a helyében Vilma néni páros lábbal rúgná seggbe Hugót. Másfelől viszont az sem lehetett vitás, hogy mit tenne Klementina. Ehhez hasonló helyzetekben Klementina a szolidaritás talaján állt, onnan tankkal sem lehetett volna elvonszolni. Vilma néni és Klementina most heves szócsatát vívott benne. Az ütközet csupán néhány pillanatig tartott. S amint azt előre sejteni lehetett, a szív győzelmével végződött az ész felett. „Egye fene! De reggel szedje a sátorfáját jó korán!” S íme, ez a hála! Hugó kioktatja és baszogatja őt. De nem tudott úgy istenigazából haragudni rá. A friss zuhanytól és dezodortól illatos „természet gyermeke”, hiába is próbálta volna tagadni, egy kicsit a szívéhez nőtt, amióta ott, a téren először megszólította és külföldinek nézte őt. „Tudja, főnök, nem maga a balfácán. Az igazi balfácán én voltam. Elmondok magának valamit. De ne ijedjen meg.” S mivel nem tudta, hogy hol is kezdje, egyenesen a története közepébe vágott. „Én tulajdonképpen egy börtöntöltelék vagyok.” S ezt a mondatot úgy ejtette ki, hogy a hangsúlyt nem a börtöntöltelékre helyezte, amint az várható lett volna, hanem a tulajdonképp eme,, amitől az egész mondat vibrálni és rezegni kezdett, a jelentése mintegy akaratlanul idézőjelbe került, bár könnyen lehet, hogy éppen ez volt vele Hugó szándéka: kimondani valami nehezen kimondhatót, de rögvest el is venni az élét. Mert ez a tulajdonképpen, ahogy mondta, ahogy megnyomta a szót, sokféleképpen módosíthatta a közlés tartamát. Akár úgy is, hogy „börtönbe csuktak ugyan, de nem biztos, hogy vétkeztem.” Ráadásul valami furfangos, kétértelmű mosoly kísérte a szavait, amit lehetett a maga mentegetéseként is érteni, de bünbánatnak semmiképpen. Hogy Hugó valóban ravaszkodott-e, vagy tényleg őszinte volt hozzá, azt csak ő tudhatta. „Azt hiszem, valakinek az útjában voltam.” Habár Hugó karrierje a rendszerváltás évében tört ketté, ő a legkevésbé sem nevezhette magát a változások áldozatának, mint Svoüavec igazgató elvtárs, s ki tudja, ma talán már ezredes is lehetne az akkori hadnagyocskából. De nem bánja, mondta, az az ember „meghalt”, s ő jobban érzi magát a bőrében így, „szabad emberként”; így önmagán kívül senki másnak nem tartozik felelősséggel. Abba a városba, ahol ráomlott az égbolt, ahol megnyílt alatta a föld, ahol megindultak ellene a hegyek, a- hol egyik napról a másikra „híres” ember lett, átkozottul híres, ahol aztán sokáig emlegették még a nevét, egy évvel korábban vezényelték át Kassáról. Nem nevezte meg ezt a várost, mert hiába múlt el azóta temérdek év, hónap és nap, annak a városnak a nevétől, ha valaki kimondja előtte vagy az újságban olvassa, ma is ugyanúgy borsódzik a háta, mint húsz évvel ezelőtt. Pedig barátságosan fogadták ott. Ka- tonáéknál a barátkozás gyorsabban történik, mint civilek között, a sok közös téma és feladat nagyon hamar összeforraszt. Persze, inkább talán cimboraság ez, semmint mély kapcsolat. Maga a város sem volt Isten háta mögötti hely, bár Kassához képest az ember itt gyakrabban ásítozott, este, ha nem volt épp szolgálatban, korábban lefeküdt, s vasárnap vagy ünnepnapokon a misére hívó harangszónak tekintélye volt, mintha maga a püspök úr rángatta volna a harangkötelet. Boženát a gimnázium melletti illatszerboltban ismerte meg, amikor egyszer betért oda fogpasztát és szappant
