Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - TANULMÁNY - Csehy Zoltán: Faunus
66 TANULMÁNY CSEHY ZOLTÁN Faunus (Megjegyzések egy ,, magyar tárgyú ” Boccaccio-eclogához) Giovanni Boccaccio elsősorban a Dekameron szerzője, mely Révay József szerint „nem csupán az olvasók legkívánatosabb olvasmánya volt, hanem ugyanakkor az írók tankönyve, iskolája, ars poeticája”.1 És ez magyar nyelvterületen sincs vagy volt másként:2 a nagy elbeszélő magyar vonatkozásokkal is bíró eclogáit u- gyan valamelyest számon tartja a magyar irodalomtörténet-írás, ám róluk szóló elemzés vagy belőlük készült fordítás egyelőre nem született, sőt a szakmunkák, melyek egyáltalán említik ezeket a szövegeket, azok költői értékei iránt érzéketlenek maradnak, s elmarasztalólag nyilatkoznak róluk. Hegedűs István fontos forrás- közlésének kommentárjában szimptomatikus módon így fogalmaz: „A Vergilius-fé- le allegória a Boccaccio kezében hideg, mesterkélt, túlvitt részletekbe menő rejtélyes beszéddé válik.”3 Ez a vélekedés nem hajlandó számot vetni a korabeli költészetesztétikai gondolkodás alaptételeivel, hiszen maga Boccaccio is kifejti híres költészetapológiájában véleményét a költői homály jelentőségéről és programszerű voltáról. A lepelbe burkolás, azaz a homályos beszéd eszerint két funkciót céloz meg: egyrészt a túl közeli megismerés trivialitását védi ki, másrészt az értelmezéslehetőség megsokszorozását, azaz a jelentésszóródást hivatott gerjeszteni. Boccaccio itt Szent Ágostonra hivatkozik, illetve kanonikus szentírásbeli szövegek egzegétikai nehézségeire. Az isteni ige homályossága Ágoston szerint az igazság megragadhatóságának sokféleségét eredményezi, s így a többféle (jogos!) értelmezés katalizátora. Összegzésképpen Boccaccio ezt a tanácsot adja: „És ha valaki e- gyik úton nem tud eljutni kitűzött céljához, válasszon másikat, ha ott is akadályokra bukkan - ha lesz hozzá ereje -, keressen megint másikat, amíg csak meg nem világosodik, amit először homályosnak látott.”4 Az ecloga tehát programszerűen alkalmazza a költői homály szentesített technikáit, a kárhoztatott „rejtélyes beszéd” a műfaj létmódja, ahogy a megfejtés igazságainak sokfélesége is.5 Az ecloga műfaja iránti teljes XIX. századi elhidegülés ugyanakkor a romantika zsenikultuszának elburjánzásával, illetve az allegorikus kifejezésmód radikalizmusa és hagyo- mányközelisége iránt érzett averzióval magyarázható. A humanista-neolatin irodalom trónfosztásának e korszaka teljességgel marginalizálta mind a műfajt, mind a műfaj költői artikulációinak nyelvét és nyelvezetét, és magát az olvasási stratégiát is új szempontjaihoz igazította. A „rejtélyes beszéd” műfaja már nem jelentett izgal-
